A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-07 / 10. szám
GONDOLKODÓ AZ IDŐ Van nekem egy különös, belső térképem. Ezt a térképet soha senki nem rajzolta meg, s anyaga is elvont, mármár transzcendens. Mégis van. Sőt, úgy van, hogy — él! Mert ez egy élő térkép. Tájnak is mondhatnám, hiszen ha akarom, azzá is átlényegülhet. Tehát együtt: tér is, kép is, meg táj is. A fogalmakkal akár el is játszadozhatnék. De azt hiszem, elég, ha öszszekapcsolom őket: tér-kép-táj. így! S ez az egész tér-kép-táj egy volt idő teljessége. Azért a határozatlan egy, mert ennek a "volt-idejű" tór-kép-tájnak kizárólagos tulajdonosa ón vagyok. Természetesen azzal a majdnem biztos föltételezéssel, hogy kortársaim bármelyike az ón volt-idejű tér-kép-tájamhoz hasonlót prezentálni tud. Mert — föltevésem szerint — minden valamirevaló halandó őriz magában egy ilyen csodatórképet. Egy belső tájat, amely az otthon egyszeri és oszthatatlan valóságát rögzíti és abroncsozza az időben — a széthullás ellen. Lehetséges, hogy van akiben ez a belső táj — szülőföld-élmény — erősebb kontúrokkal van fölrajzolva, míg másoknál halványabbak az emlékezet vonalai. De meggyőződésem, hogy ezek a vonalak léteznek. Biztosan léteznek! Ha lehunyom a szemem — de még azt sem kell megtennem — ez az én belső tér-kép-tájam a pillanat tört része alatt felmerül az idő mélységeiből. Télidőben látom behavazott mivoltában, s ha úgy tetszik, a csizmatalpak csikorgását is hallom, meg vasárnap délutánonként — mert az idő is viszszaforgatható benne — a lovasszánok csengettyűszavát, a szántalp sziszegósét a havon, s a trappoló lovak patáinak tompa dobaját. Ilyenkor a "lócitromokon" lakmározó "pipiskék" — búbospacsirták — fölrebbennek a suhanó szánok elől, a csókák és a lomha varjak odóbbtotyognak, s a kerítések mögött fölvonítanak az izgatott ebek. Hétköznapokon — tél van a tór-kóp-tájon — ugyanezeken az utcákon a szánkók trágyát hordanak, vagy ÁRKAI szénát, esetleg tűzifát... A lovak kitáguló orrlikán át párafelhők gomolyognak elő, miközben a szánon ülő parasztok önmaguk szobraivá változnak. Egy-egy ködös-fagyos hajnal aztán menyasszonyfehér fátyolba öltözteti a fákat és a bokrokat. De még a szuvasodó deszkakerítéseket is. A kinti világ — a kinti élet — ilyen napokon elcsendesedik, szinte mozdulatlanná dermed. Csupán a kémények üzengetnek egymásnak: itt vagyunk, élünk. Meg a havas domboldalak. A Múger-part, a Marcsa-part, az egykori Faluvég, vagy a fődásási omladékok. Csupa szánkózásra alkalmas meredek. Hótalan fagyokban ott a Nagytó jege, a Kenderáztató, a csillagvári tavacska, áradásos időkben pedig a Vízállás. Csúszkálásra, csizmasarokra vert patkón való "sarkalásra". Az összesereglett gyermekcsapat itt válik előbb sokadalommá, s innen épül be a falu tágabb közösségébe, mondhatnám: társadalmába. Az utca, a dombhátak, a tavak jege: próbahely. Itt és ekkor van mód "kiválni" és "elvegyülni". A kiválás és az elvegyülós folyamata az egyszerűség s a látszat-könynyedség ellenére igen bonyolult. Az például, hogy ki melyik utcából való, bárhol és bármikor kimutatható előny vagy hátrány. Ugyanis mást jelent öregsorinak lenni, és mást jelent, ha valaki a Sikándriában vagy a Kövecsesben látta meg a napvilágot. A különbség és a különbözőség kétféle formában érhető tetten: a tudati síkon s a tárgyak minőségében. De úgy, hogy a kettő szoros kölcsönhatásban áll egymással. Az öregsori gyereknek jobb a ruhája, van "lábasszánkója", a legmódosabbaknak a szántalpon még vasalás is; van báránybőrkucsmájuk, s vasaltsarkú csizmájuk. A zsebükben pedig legalább egy halasbicska. Az így kirajzolódó és látható különbségek azonban még nem bántóak, hiszen az ügyesség, a testi erő s a találékonyság — a szegénység mindenkori kísérője — azokat feloldja és semlegesíti. A havas domboldalon — a tárgyak minőségétől eltekintve — végül is mindenki annyit ér, amennyit tud, s amennyi e tudásból megmutatkozik. Aztán ezt az egész közösséggé szerveződő sokadalmat eltakarja az alkony szürkesége; elsodródik a némaságba burkolódzó akácok mentén, a hóval betemetett, járhatatlan világ sötétje felé. Mintha sorsában vált volna sorstalanná. Hogy miként? A majdani kirekesztettsége által. Azzal, amit ma már pontosan tudunk, hiszen történelemmé — a mi történelmünkké — lett, de akkor még a beláthatatlan jövő titkaként lebegett e tér-kép-táj felett. Gál Sándor Fotó: Könözsi Tér-kép-táj A HÉT 5
