A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-28 / 9. szám

LÁTOGATÓBAN Az alapítványos falu Hol volt, hol nem volt, elindult egyszer valaki a Pozsony környéki januári tavasz­ból, onnét, ahol a hónak nyoma sem volt, az utak pedig szárazak voltak — kelet felé. Addig ment, amíg az út latyakos lett és jégbordás. Nem érte persze váratlanul az utazót a dolog. Megszokta: mostanában bármelyik pillanatban csúszós lehet az út. Bizony. Hiszen az utóbbi időben az az ügy, a közös és fontos ügy, amelynek a nyomá­ba eredt — szóval az is "elcsúszott" néhányszor. Sokan megpróbálták ugyan talpra állítani, de nem sok sikerrel. Egy­szer egy kis falu segítette volna felkászá­lódni. Egy kis gömöri falucska. Fél órával is több időt tölthettünk volna a faluban, de majdnem Gortváról kellett visszafordulni. Ez pedig egyedül a gépko­csivezető rovására írható. Mert nem bírta megjegyezni, hogy hol kell jobbra, azután megint jobbra, majd balra, ismét jobbra, vagy balra — vagy valahogy így fordulni. Szóval, többet lehettünk volna az alapítvá­nyos faluban. Igaz, látni nem sokkal többet láttunk volna belőle, mert mintha tejbe hajtottunk volna, akkora volt éppen a köd. Az önkormányzatnál viszont vártak ránk, így a köd ellenére is sok mindent, talán minden lényegeset megtudtunk a faluról — Simonyiról. Ketten tájékoztattak bennünket: Vincze István polgármester és Bőd László, aki­nek több tiszte is van. Ö az Együttélés helyi elnöke, alpolgármester, meg a Cse­­madok elnöke is. Ha össze nem kevertem, mint a jobbra térjt, meg a balra térjt. — Hogy mi foglalkoztatja a falut, a lakosokat? — ismétli meg a kérdést a polgármester. Leginkább talán a szövet­kezet sorsa, meg az egykor elhurcoltak kárpótlása. A lakosok a földet, a tulajdon­­viszonyt rendezni óhajtják, de most gaz­dálkodni? Azt azért nem. Illetve nagyon kevesen. — A kivett föld kötelez — ezt már Bőd László teszi hozzá. — Ki tudna most itt gazdálkodni, talpon maradni? Hiszen az istállóban itt is személyautó áll. Mert az időközben garázs lett. — A fiatalság vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt elment a faluból — szól ismét a polgármester. És a vendéglátók sorolják a neveket. A saját generációjukbélieket, a harmincasokat, a negyveneseket. Most majd talán rálelnek a visszaútra, most, hogy a városi lakások lakbére nő, hogy nehezül a megélhetés, hogy egyre na­gyobb a munkanélküliség. Itt, a Rima­­szombati járásban pedig különösen nehéz a helyzet. Nem sokáig engedhetjük majd meg, hogy üres porták, gazzal felvert udvarok, kertek "díszelegjenek" a vidéken. Igaz, nálunk'az utóbbi időben új házak épültek, egész utca. A falu ennek ellenére idős. Sok a nyugdíjas. Nem is véletlen, hogy éppen a nyugdíjasok szervezete aktív a községben. — Értelmesen töltik az időt, szórakoznak. Közösen ülik meg az esedékes névnapokat például. Igaz, na­gyon aktív az elnöknőjük, Szaniszló Margit néni — ezt most vagy az alpolgármester, vagy a Csemadok-elnök mondja. Ha az utóbbi, úgy lehet, hogy kissé irigykedve. Olyan, mint a hangszóró — teszik hozzá tréfásan. Mindenkivel időben tudat min­dent. Szóval elég sok a nyugdíjas. Étkez­tetésüket a szövetkezet konyháján, illetve a szövetkezet konyhájáról oldják meg. A tagoknak a szövetkezet járul hozzá némi pénzzel, a többieknek az önkormányzat. — Támogatás volna, de az akarat hiány­zik. Nem értjük a fiatalokat, mondja a két "öreg" (együtt sincsenek hetven), a polgár­­mester, meg a helyettese. Már a sportról, illetve a sportszervezetről beszélünk. Amíg csapat volt, kellemesebben teltek a vasárnap délutánok. (Pedig a bírót állítá­suk szerint meg sem kergették soha.) Van viszont tűzoltószervezet. És a romák is összeverődtek. Igaz, egyelőre inkább a bál megy nekik. Minden tekintetben a legjobbak között kell említeni a Csemado­­kot. Nem azért — teszik hozzá —, mert jelen van az elnöke. A vendégműsorok szervezésén túl saját maguk is bemutattak egy színdarabot. Ami azért, ismerjük el, nagy dolog ilyen kis faluban. Mintegy hetven tagja van a szervezetnek. — Gondunk az mindig van, feladatot mindig találunk magunknak, ha még pénz is mindig akadna... Igaz valami csurran­cseppen az adókból, a járástól is kapunk valamit, a pénzügyminisztériumtól is sze­reztünk legutóbb, egy házat is eladtunk a községi tulajdonból, a Rima szabályozása után is kaptunk valamit... A pénz helye? Halottasház épült, szennyvíztisztító, épül a kanalizáció. Van kultúrotthonunk, szö­vetkezeti ebédlőnk. Kocsma meg sportte­lep is. Igaz, már mondtam, hogy az előbbi a látogatottabb. Ezenkívül vegyesbolt van a faluban, tejcsarnok meg textilüzlet. Egy-egy évjáratból az értelmiségieknek néha már 60 százaléka is elhagyta a falut. Hogy a többi miért nem ment? Hát itt is kell maradni valakinek! Ilyen egyszerű. Az itt élők egy részére még éjfélkor is lehet számítani. Egy részére pedig reggel nyolc­kor sem. A falu fele-fele arányban katolikus és református. A katolikusok Gesztetére jár­nak templomba, a helybéli gyönyörű temp­lom a reformátusoké. Tanító kettő van a faluban (az egyik itt is lakik), osztály szintén kettő. Az iskola (1—4.) összevont osztályos. Az óvoda is új. — Politizálnak-e a lakosok? A parlamen­ti választásokon a 12-es 93—94 százalé­kot kapott. A tizenkét képviselő közül kilenc az Együttélés színeiben van a ta­nácsban, 1 független, ketten pedig kom­munisták. Ennek a kis falunak összesen 470 lakosa van. Ebből tíz szlovák, elég jelentős részük, 190 pedig roma. A többi magyar. A lakosoknak a híreket, a kultúrát a Szabad Újság, az Új Szó, az A Hét és a Gömöri Hajnal hozza. Hát ennyit dióhéjban az alapítványos faluról. Ám, hogy került ide az alapítvány? A vendéglátóktól ezt is megtudjuk. Gyur­­csík Ivánék jártak itt. Szóba került — egyebek között — a tanítóképzés, a főis­kola is. Ne csak beszéljünk róla, tegyünk is érte! Akinél volt pénz, odaadta, akinél nem, hazament. Beindult a dolog. Az pedig, hogy a rimaszombati bankban nyi­tott számlán nem gyűlik úgy a pénz, ahogyan azt elképzelték, nem az ő hibá­juk. Égyelőre 200 ezer körüli az összeg, amit a tanítóképzésre elküldték a 93245- 399/0900 (utalványon /0200)-es számlára. Történetünket, ha már így kezdtük, fe­jezzük is be meseszerűen. Hol volt, hol nem volt, egyszer csak elkezdett nőni a pénz a rimaszombati bank számláján, amely a 93245-399/0900-as számot visel­te (azt a mesében sem feledték, hogy utalványon az utolsó négy szám /0200 volt). Mivel a mesében mindennek a végé­re járnak, kiderítették, hogy ez azért volt, mivel az éppen akkor esedékes (amúgy is mesés) tanítói fizetések és a béremelés (vagyis az új fizetés) közti különbözetet minden pedagógus az említett számlára küldte. Egy alkalommal. Sőt, a mese úgy tudja, hogy nem csak a pedagógusok. Másutt is volt akkor a mesében béreme­lés. Simonyiból hazaindulva egyszer csak megcsúszott a kocsi. Talán egy jégbor­dán. A leendő írás hatásos befejezésén fejét törő utazó (talán egy pillanatra el is aludt) rájött: a befejezés nem meseszerű. Inkább álomszerű. Görföl Jenő Gyökeres György felv. A HÉT 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom