A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
ÉGTÁJAK Három megjegyzés: Egy válasz Kodály és Illyés ünnepére — 1982 En együtt látom őket egy dalban és egy mondatban amíg csak itt magyar van kiadhatatlan versben megvágott filmszalagon eldobott hangszalagon s e század néz rájok lesütött szemmel — vakon. És ha valamit hiányolnak a hirtelen-erősek az olykor-bátrak?!... majd figyelem őket mikor az idő átrak vállukra is — szívük fölé — száztonnákat! Mégis ők bírtak a pusztai széllel az egybeterelt nyájat körülnyaldosó csikaszokkal lezsugorított akolban sötét éjjel is egymásnak kacsintva: hogy éppen egy okkal több ha a milliomnyi fásult bégetésből —jópásztorokhoz illőn — hajnalra pontos hangot s dallamot gyúrnak. Kosztolányi Dezső Káté Ha valaki érez valamit és ezt kimondja, az még nem vers. Ha valaki történetek sodrába kerül, és ezt elbeszéli, ez még nem regény. Ha valaki emberek, gondolatok küzdelmét látja, és ezt jelenetekbe foglalja, az még nem dráma. Hogy keletkezik a vers, regény, dráma? Úgy, hogy élményeinkből valamit hangsúlyozunk, valamit kiválasztunk, valamit magasba emelünk. Valamit megtartunk, valamit kihagyunk. Rósz, kis rész, beszólj az egész helyett, beszélj az egész élet, beszélj az egész világ helyett. De mit tartunk meg? Mit hagyunk ki? Ebben van a költészet ősi kérdése. A nagyok ezt tudták, már régen. Egyiptomban, Görögországban. Költő, tartsd meg a fontosat, hagyd ki a nem fontosat. De mi a fontos? Az, ami látszik vagy az, amit látok? A lámpáról kell beszélnem. Azt mondom, hogy magas, zöld ernyős, porcelán. Azt mondom, hogy sikolt, hosszú tűket szúr a szemembe. Mind a két esetben igazam van. Mert két lámpa van. Az egyik kívülem. A másik bennem. Két világ is van. Az egyik kívülem. A másik bennem. Mindig e két pont között ingadozott a művészet, e két part között hullámzott szeszélyesen és határozatlanul, nem fejlődött az egyikről a másik felé, hanem alkalmazkodott az ember idegrendszeréhez, amint kívánta. Idő múltán a művészi ingerek nem hatnak többé, elkopnak, halottak. Akkor jöjjön az új, mely szintén régi. Az, ami látszik, a klasszicizmus. Tárgyak között az ember. Hideg, de nem érzéketlen. Menekülése a láznak a nyugalom felé, a rohanóelmúlónak a biztos felé, a korlátlannak a korlát felé, hogy belefogóddzék. Nem igaz, hogy utánoz vagy másol. A realizmus, naturalizmus, verizmus sem tette ezt, csak stilizálta — őrjöngő képzelettel —: azt, ami látszik. Ami van, azt nem is lehet változtatás nélkül papírra vetni. Az, amit látok, a romantidzmus. Emberek között a tárgy. Forró, cikázó én. Távolban a valóság. Impresszionizmus, impresszió, benyomás, a világ képe, szaggatott vetülete ónbennem. Szimbolizmus, jelkép-költészet, jelkép, valami, ami jelentős, egy és mégis sokat jelentő, a sok hiábavaló érzés, történet, küzdelem nélkül. Expresszionizmus, ez kifelé, kifelé törekedni innen belülről, kifelé nyomulni, kifelé énbelőlem, világ, melyet az én képemre és hasonlatosságomra teremtek. Nem én vagyok a te tükröd, hanem te légy az ón tükröm, világ. Mindegyik művészi forma őriz halhatatlan alkotásokat. De ne tagadjuk, a megszokott formák kattogása már fáraszt bennünket: nem ól az, ami a múltban még élt. Hogy milyen holtpontra jutottunk, hogy milyen az emberiség idegállapota, semmi sem bizonyítja jobban, mint ez: nincs ma az egész földkerekségnek egyetlen apostoli látnoka, egyetlen vezető írója sem. (Ibsenre, Tolsztojra gondolok.) Minden keresés, minden kísérlet jogosult, mely ismét összekapcsol bennünket az eleven művészettel. Áldott az, aki az újat hozza. Azt az újat, mely régi, de mi újnak látjuk. Pesti Hírlap, 1925. február 22. A HÉT 17
