A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
VISSZAHANG "Ne fogjon senki könnyelműen..." Tisztelt Aich úri Bocsásson meg, hogy levelemmel zavarom, de az A HÉT első számában megjelent írása tollat ragadtatott velem. Cikkét többször is átolvastam, és mélyen felháborított. Hogyan képes egy újságíró ilyet írni? Hogyan képes ennyire rövidlátóan, sekólyesen gondolkodni?! Én elismrem, hogy a népnek kevés a pénze, de kedves Aich úr, számoljon egy kicsit. A Tábortűz évi előfizetési díja 60 korona, egy üveg pezsgő (szilveszteri) pedig 65 koronába kerül. Italra, cigarettára, flancra mindig van pénz? Csak arra a szegény magyar lapra, könyvre nincsen? Kérdem ón Önt, milyen jogon rúg bele abba az emberbe, aki tenni akar valamit örökösen becsapott és lepocskondiázott népünkért?! Abban igazat adok Önnek, hogy meg kell tanulnunk az állam nyelvét — de a SZÓZATot is, uram! A nagyapám és az apám engemet megtanított rá, és ón is megtanítottam a lányomat, aki a Féli Alapiskola ötödikes tanulója, s aki, noha magyar, már kitűnően beszól szlovákul, sőt németül is tanul. Járnak neki szlovák gyermeklapok is, de mindig erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy megvegyem számára a Tábortűz, Tücsök, Cserkész stb. lapokat. Nem csupán azért, hogy a Tóth Elemérek ne haljanak éhen, hanem elsősorban azért, hogy öntudatos, gerinces emberré váljék. Olyanná, aki meri és tudja vállalni a magyarságát, aki tisztában van vele, hogy honnan jött és hová tart... És még azért, hogy ha megérem és lesznek még Tóth Elemérek, az unokám is olvashasson az anyanyelvón Tábortűzt, Tücsköt, A HÉTet, Uj Szót stb. Kedves uraml Időzött-e már egy kicsit is Pozsonyban vagy más szlovákiai városban az újságárus előtt? Megfigyelte-e, hányán vásárolnak Zmenát meg hasonló, ellenünk ordítozó, áskálódó szennylapot? A szlovákoknak erre is van pénzük? Őket nem sújtja az infláció? Hát még a szexlapok? Arra van pénz? Csak a magyar szülőknek nincs a szegény Tábortűzre? Uram, kérdem Önt, elgondolkodott ezen, amikor azt az ominózus cikkét írta? És azon elgondolkodott-e, hogy ha egy néptől elveszik az iskoláit, újságjait, könyveit, irodalmát — attól éppen a jövőt veszik el?! Az már egy-két generáció múlva a nyelvét is elveszti?! Kedves Aich úr! Önnek ezt jobban kellene tudnia mint nekem, egy egyszerű munkásnak. Az ón munkámnál nem számit a nyelv (villanyszerelő vagyok), de Ön kinek fog írni, ha elfogyunk??? Talán a Zmenába? Ott bizonyára igencsak megdicsérnék érte! Az Önéhez hasonló írások ugyanis oda valóak! Kedves uram! Ha még nem hallaná, szól a lélekharang! Az itteni magyarság fölött szól! Öregszünk és fogyunk, mint égő gyertya. A huszonnegyedik órában vagyunk. Ha megszűnnek lapjaink, iskoláink, végünk van. Az sem lesz, aki legalább egy miatyánkot elmondana a sírunknál. Soksok olyan embert ismerek, akikre már rászólnak a gyerekeik: "Roprávajte po našom ül" Itt már nincs helye a további megalkuvásoknak. Aki nem vállalja velünk a sorsközösséget, inkább vegye a kalapját és távozzon... Ne bántson olyan embert, aki akar valamit tenni szegény, lemocskolt népéért. Persze, érdekes, hogy mindig a magyarság a mocsok, a gazember. A többi nép szent és tévedhetetlen... Ha véletlenül nézte a Magyar Televízió januári adását a csángókról, meggyőződhetett róla. Fölöttébb elgondolkodtató — itt mindenki rendes, jólnevelt, internacionalista, csak az az ember soviniszta, nacionalista, aki a kis magyar nebulók kezébe anyanyelvükön íródott újságot akar adni.'..! Ajánlom Önnek, kedves uram, írjon néhány cikket a Zmenába is a Pozsony, Nyitra, Léva, Losonc, Kassa stb. környéki elszlovákosított szinmagyar falvakról, a sok-sok bezárt magyar iskoláról... Ne csupán egy irányban legyen "bátor"! Egyébként, ha sikerülne Önnek egy olyan, a Priateľhez hasonlatos magyar lapot kiadnia, amelyet a változatosság kedvéért a szlovák iskolákba járó magyar gyerekek között terjesztene, térden állva kérnék Öntől bocsánatot... De amíg így nem tesz, ne bántsa Tóth Elemért és a Tábortűzt...! Kedves uraml Nem akarom ón Önt sértegetni, csupán Tiborc panasza szól belőlem, no meg az aggódás gyermekeink holnapjáért. Mindehhez még annyit tennék hozzá a költő szavával: "Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez.J TÓTH ISTVÁN, FÉL KEDVES, HŰ OLVASÓNK! "Annak a falunak a lakosságát, ahonnan a lámpás, a tanító és a lélek istápolói, a papok hiányoznak, nagyon könnyű elnemzetteleníteni. ’ (PUKKAI LÁSZLÓ) A tollforgató ember általában örül, ha papírra vetett, és nyomtatásban is megjelent gondolatai visszhangot, esetleg továbbgondolkodást, netán okulást ébresztenek olvasóiban. A sajtó és a tájékoztató, hírközlő eszközök nagyon befolyásolhatják olvasóik, hallgatóik gondolkodását, cselekedeteit. Nyilván ezért kellett a múltban hallgatnunk a bennünket ért sérelmekről, hiányos helyzetünkről, iskoláink és anyanyelvi kultúránk elsorvasztásáról. Most, amikor már az ember szabadon vallhatja nemzetiségi hovatartozását, hangsúlyozhatja nyíltan az anyanyelv és a nemzeti öntudat fontosságát, az anyanyelvi oktatás törvényszerű szükségességét — sokszor, amikor nagyon borongós hangulatban vagyok —, úgy érzem, hogy már túl késő. Későn jött a szabadság és amit egyszer már olcsón eladtunk, elpocsékoltunk, nem lehet újra visszaszerezni, vagy nagyon nagy, s keserves árat kell majd érte fizetnünk. A bezárt magyar iskolákat nehezen lehet újra nyittatnunk, a magyar 10 A HÉT szülők gyermekeit nem lehet anyanyelvükön, anyanyelvűkre oktatnunk. Pedig lehet, törvényes jogaink alapján lehet, de ahhoz egy-két ember jószándóka nem elég, hanem tömeges elhatározásra, összetartó erőre van szükség! Mert ma is érvényes az a mondás, amely szerint: A nép szava, az Isten szava! Eme elmés mondást a magyar iskoláinkra vonatkoztatva így fogalmaznám: A szülők szava, az Isten szava! A magyar szülők, ha magyar iskolát óhajtanak, akkor azon kitartó szándékukban és jogos elhatározásukban nem akadályozhatja meg őket senki. Tudom, hogy vannak gátló, sőt, megfélemlítő erők is, de azok ellen az egyetlen fegyverünk a tántoríthatatlan, eltökélt, igazságos szándék lehet. Ha belemegyünk a várható, egyetlen realitás meséjébe, amit a szlovák iskola ígér, akkor oly súlyos hibát követünk el gyermekeinkkel szemben, amelyet aztán az élet folyamán sem szeretettel, uram bocsá’ ajándékokkal helyreállítani nem lehet. Ezek jutottak eszembe, amikor az A Hét (1992. 1. 24., 4. szám) "hű" olvasójának hozzám intézett nyílt levelét olvastam, amelyet köszönök, habár örültem volna, ha nevét aláírja. Most látom, hogy Garamlököt csak felületesen ismertem. Arra gondolni sem mertem volna, hogy ott már nincs magyar iskola. Sofőrünk, Kúti Tibor, garamlöki magyar fiú, ott végzett a magyar iskolában, és úgy tudom, a szaktanintézetet is magyarul végezte Léván. Magyar faluból a Zoborvidéki Bábindalról nősült, gyerekei tudnak magyarul, de sajnos Kalászon szlovák iskolába járnak, mert magyar iskola ott sincs. Remélem, hogy rövidesen ellátogathatok Garamlökre. Ami igazán megdöbbentett, viszont az, hogy levélírónk ezért nem merte felfedni kilétét, "nehogy egyesek nagy hazafinak nézzék!" Nem hinném, hogy már ott tartanánk! Nem hiszem, hogy nemzetiségi hovatartozásunk miatt megszólnának, nagy hazafinak néznének. Éppen ezért úgy gondolom "kedves olvasónk", hogy ott, ahol hiányoznak a lámpások: a magyar tanítók és lelkipásztorok, az Önhöz hasonló értelmes embereknek kellene átvenni nemzetiségi sorsunk irányítását. Tudom, hogy minden faluban, ahol magyarok élnek, minden elhagyatottnak vélt kisközségben vannak tehetséges és rátermett magyarok, akik vállalják a magyar kultúra és nemzetiségi, nemzeti öntudat terjesztését. Ehhez kívánok komoly kiállást és megfontolt bölcsességet! Tisztelettel: MOTESIKY ÁRPÁD
