A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
Ung-vidéki tájház Mátyócon A második világháború réme a háború megszűnte után is jó ideig tombolt. Nem tűrte meg a régi szokásokat, hagyományápolásunkat, nemzeti sajátosságainkat, sőt, nyelvünket sem. Amint kissé enyhült a légkör, óvatosan próbáltam menteni a régi értékeket. Hagyományaink ápolása még sokáig erős nemtetszést váltott ki az új rend uraiban. Én azonban fáradhatatlanul gyűjtöttem népi kultúránk tárgyi hagyatékát, nem sokat törődve mások véleményével, gyanakvásaival. Sok-sok fáradozással, nem kevés anyagi ráfordítással próbáltam megvalósítani régi vágyamat. Tudatában voltam annak, hogy tevékenységem nem lesz jövedelmező, igaz, ráfizetéses sem. Gyűjtöttem mindent, amiről úgy véltem, hogy értéknek számit. Tettem mindezt abban a tudatban, hogy gyűjteményem dokumentálja a parasztvilág szokásait, szorgalmát, hisz ezekkel az eszközökkel egykor javakat termeltek, értékeket teremtettek. Gyűjtésemet nem hobbiból, puszta szórakozásból végeztem, hanem elkötelezettségből. Egy belső erő diktálta, vezérelte tevékenységemet. Hisz az ungi tájnak sok emléke, szokása, értéktárgya már addigra is elhantolódott, ezért sietnem kellett. Sok-sok helyre benyitottam az ungi községekben, gyűjtöttem, mentettem, ami menthető volt. Persze nem csupán tárgyi, hanem szellemi értékeket is begyűjtöttem, Gyűjtőutam során találkoztam néhány kallódó őstehetséggel, rigmusfaragókkal, mesemondókkal, nótafákkal, akiket bizony kár lett volna veszendőbe hagyni, mert egy alapos gyűjtőmunka igen sok értéket menthet meg. Tájházam Mátyóc községben van. A faluról annyit illik tudni, hogy északi határa egyidejűleg országhatár is 1945 óta, mégpedig a csehszlovákszovjet határé. A tájházat egykori kisnemesi házból alakítottam ki, amelyben jómagam is laktam, míg fel nem építettem mellette az új házat. A ház kora kb. 200 évesre tehető, ennek ellenére viszonylag mind a mai napig jó állapotban van. Az utcára néző homlokzatot faoszlopos tornác övezi, a tornácot hatalmas ászokfák veszik körül, paticsos falai még ma is jól bírják az idő terhét. Külső megjelenésében tipikus ungi kisnemesi kúria. Tetőzete egykor teljesen zsindely volt, felújításhoz csupán egy részén hagytam meg. A belső helyiségek plafonja deszkázott, melyet patinás fagerendák tartanak kétszáz éve. Az öt helyiség zsúfolásig tele van régiségekkel, ódon tárgyakkal, ezért a ház inkább egy raktár benyomását kelti a belépőben, mint egy tájházét. Valamennyi összegyűjtött tárgy szemléltetően bizonyítja eleink kitűnő ízlését, a művészet iránti fogékonyságát. Az idelátogatókat elbűvöli a tájházban kiállított tárgyak míves megmunkálása. A termelőeszközöknek, szobaberendezéseknek és a többi használati tárgynak is megvan a művészi értéke. Az aprólékos gonddal kifaragott fatárgyak és ugyanígy kikovácsolt vasszerszámok arról tanúskodnak, hogy készítőjének, illetve használójának nem volt mindegy, milyen eszközt fog a kezébe. A pusztulásra Ítélt tárgyakat tehát ily módon igyekeztem — igyekszem menteni a végső enyészettől. Sajnos, az utódok, a tárgyak egykori használóinak ivadékai már nem igen ismerik az elődeik munkaeszközeit. Ma már nekik is magyarázni kell a munkaeszközök egykori rendeltetését, mi több, meg kell nevezni ezeket, hogy tudják, miről is van szó. De hát ezen kár keseregni, ilyen gyorsan változnak az idők. A házban található egy úri hálószoba is, amely békésen megfér a paraszti élet rekvizitumaival: a gubával, a pásztorfelszerelésekkel, a házi varrottasokkal, nagyanyám tulipános ládájával, amelyen a pandúrok által megsebesített Tökmag betyár feküdt az esdéberi tanyán. A gyűjtést a magam módján, útmutató nélkül folytattam. A hazai néprajzosokkal nem találkoztam, igy ók tanáccsal nem segítettek. Az újságírók és egyéb kóbor toliforgatók ugyan bemutatták tevékenységemet, nagy elismeréssel írtak gyűjtőmunkámról. azonban ettől a gyűjteményem nem szaporodott, gondjaim továbbra is a régiek maradtak. Kissé keserűen gondolok rá, hogy soha egyetlen néprajzi szemináriumra sem hívtak meg. Igaz, vigaszul szolgál, hogy Magyarországról jobban odafigyeltek munkámra, több ízben hívtak különböző néprajzi találkozóra, bátorítottak. Nagy segítséget nyújtott számomra Barna Gábor néprajzos, aki ungi gyűjtése alkalmával számtalanszor megkeresett, és becses szakmai tanácsokkal látott el. Persze voltak és vannak e honban is jóbarátaim, akik segítenek nekem. Nem dicsekvésként mondom, de a mátyód tájházat, négy évtizedes munkám eredményét, ma már viszonylag sokan látogatják. Jönnek csoportosan is, főleg a nyári ifjúsági találkozók résztvevői, nagykaposi diákok. De ellátogatnak hozzám a magyarországi vendégeken kívül a kárpátaljaiak is, sőt, nemrégen Jugoszláviából és a távoli Kanadából is jöttek látogatók. Jól emlékszem, amikor a paraszttól elvették a földjét, akkor ő a termelőeszközeit a szemétdombra dobálta, vagy a tűz és az enyészet martalékává lettek. Ezeket megmentve mutatom be mindenkinek, hogy milyenek voltak az Ung-vidéki használati és díszítő tárgyak, amelyeknek mindegyike az ungi táj népművészetét szemlélteti. A karcolt, vésett és betétes motívumok mesteriek és gazdag fantáziáról tanúskodnak Kiemelkedően szépek a barkácsolók és iparosok mesterien formált tárgyai, mint például a pásztorművészek faragványai, a fonásminták, dohányzacskó és botok; a kovácsok lándzsás, félholdas, csillagos díszítései; az asztalosok mángorlói, sulykolói, guzsalyai, pipatartói, konyhai tálasai és tulipános ládáinak díszítő elemei; a kosárfonók piacoló, bevásárló és pászkás kosarai, szekérkasai; a gyékényesek kaptárai, tojástartói; a háziipar szőttesei, hímzései, varrottasai és egyéb kellékei; az építészetben a ház elejének tornácának a díszítő elemei, az oszloptartó gerendák formái. Mindezek visszaidézik az Ung-vidék népművészetének legősibb formáit és díszítéseit. Szándékom kezdettől fogva az volt, hogy szavak leírások helyett szűkebb hazám népművészetének tárgyi hagyatékait láttassam, érzékeltessem azt a gazdagságot, amit őseink ránk hagyományoztak, s amit én kötelességemnek tartottam és tartok megőrizni a jövő számára. BODNÁR LAJOS 12 A h
