A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
II %if| ^ *; w . FIGYELŐ Má/a# Sándor üzenete Magyarországon ma Márai-kultusz van. Az utóbbi két évben annyi cikk, tanulmány jelent meg róla, mintha az irodalomtörténet most fedezné őt fel újra. A közelmúltban megjelent Szegedy-Maszák Mihályféle monográfiától eltérően — amelyet a Püski Kiadó jelentetett meg — Furkó Zoltán Márai Sándor üzenete című könyve nem az életmű bemutatására törekszik, hanem elsősorban két személyes találkozás élményéből táplálkozva az agg író személyét, gondolkodásmódját, az életről, politikáról, világról alkotott véleményét állítja a figyelem középpontjába. A könyv mind a tíz fejezetét egy rövidebb-hoszszabb Márai-idézet vezeti be, utalva az ezt követő beszélgetés témájára. Az utolsó fejezetben Márai néhány művéből kapunk ízelítőt. A könyv alapját a szerzőnek Máraival folytatott beszélgetései képezik, annak San Diego-i otthonában, amelyek Cs. Szabó László és Illés Endre közbenjárásával valósulhattak meg. De a gazdagon illusztrált könyvben megszólalnak Magyarországon élő rokonai és tisztelői is, felidézve egy-egy epizódot az író életéből. Márai 87 éves, amikor szerzőnk először találkozhat vele. Bár az író fizikailag nagyon rossz állapotban van, szelleme és ítélőképessége hibátlan, sőt, lenyűgöző. Mint tudjuk, hatalmas szakmai tudása és félelmetes műveltsége révén Márai pályája első percétől életművet írt. A magyar nyelv szeretető meghatározta életét, mindig tiszta, világos gondolatközlésre ösztönözve őt."... hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses" — fejtette ki egyik írásában e nyelvhez való kötődését. Azzal, hogy Magyarország elveszítette a háborút, ő gyermekkorának kedves színhelyét, az anyanyelv után számára legdrágább kincset, a szülőföldet veszítette el. Emlókkópeit azonban mindörökre magába zárta, gondolatai naponta bejárták e tájat, féltve vizsgálván a kis ország sorsát, jövőjét. Voltak pillanatok, amikor a hazatérés gondolatával is foglalkozott. Bár műveinek otthoni megjelentetését több feltételhez kötötte (a megszálló szovjet csapatok kivonása, a szabad választások megtartása és a többpártrendszer bevezetése), azok teljesítése után is sajnos már csak életművel érkezhetett haza. A hazai jeles személyiségektől érkező leveleknek mindig örült, hisz jólesett neki, hogy még nem felejtették el, leveleik melegséget hoztak a szívébe. Az irodalom közvetítésében fontos szerepet tulajdonított a rádiónak, ahol maga is gyakran szerepelt, az írói munka legszebb területének mégis az újságírást tartotta. Kialakított egy sajátos műfajt, a naplót, amely az aktuális események lejegyzésén túl alkalmat adott számára a világ és az irodalom fontos kérdéseinek megválaszolására is. A beszélgetések során az 1956-os események kapcsán szóba került még a nyugati nagyhatalmak végzetes mulasztása, az öregség, felesége, Lola hiánya, aki 62 évi együttlót után hagyta magára, szólt századunk irodalmi nagyjairól. Furkó Zoltán könyvével olyan portrét tárt olvasói elé, amelyben tulajdonképpen nem is a művész, hanem az érző és gondolkodó ember játssza a főszerepet. Kár, hogy műve feltűnően sok sajtóhibával látott napvilágot. Zsebik Ildikó-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Tallini levél a nyelvtanulásról avagy A független Észtországban észtnyelv-tudás szerint kategorizálják az embereket "Az új esztendőben nálunk az észt nyelv lesz előnyben, de azért ti írhattok oroszul és magyarul is; remélem, hogy az államnyelvről szóló törvény a magánéletre nem vonatkozik, vagyis hogy a leveleket ilyen szempontból nem fogják ellenőrizni" — írja nekem címzett, de minden csehszlovákiai barátjához szóló levelének bevezetőjében Irina Nyikolajevna, akinek vezetéknevét inkább elhallgatom, mert az ördög sohasem alszik, ráadásul én a levelek "ellenőrizetlenségében" sem vagyok biztos, hiszen míg korábban (még 1990-ben is!) mindössze tíz napig "utazott" egy levél Tallinból Pozsonyba, Irinának ez a levele — melynek tartalmáról a következőkben szándékozom beszámolni az olvasóknak — majdnem két hónapig volt úton: november 6-án kelt, a tallini bélyegző szerint azonban csak november 13-án adták postára, s ón december 27-ón kaptam kézhez. Feladójáról, Irina Nyikolajevnáról annyit tartok szükségesnek elmondani, hogy számos barátja van Csehszlovákiában és Magyarországon, önszorgalomból — tanári segítség nélkül — tanult meg magyarul (mert tetszett neki a nyelv!), orosz nemzetiségű, Tallinban született. felsőfokú végzettséget Leningrádban szerzett, s jelenleg üzemmérnökként dolgozik szülővárosában. A levélben szereplő Gyima a fia, Vologya pedig a férje. Noha levelét kimondottan "magánlevélként" írta, olyannyira tudósításizűre sikeredett, hogy a végén maga a levélíró is mentegetőzik: "Az ósztnyelv-tanulásról szól ez a levél, ma ilyenre sikerült. De nálunk most tényleg ez a legfontosabb probléma, a nyelvtudástól függ az állampolgárság, a munkahely, a tulajdon, a lakás". De mit is ír Irina a nyelvtudásról s a nyelvtanulásról? "Az észtnyelv-tudás szerint A, B, C, D, E, F kategóriákba sorolják az embereket. A-kategóriájú például az éjjeliőr, akinek nem kell embereket irányítania. Az F-kategóriába a tudomány és a kultúra művelői tartoznak, akiknek szóban-írásban tökéletesen kell bírniuk az észt nyelvet. Az én munkámhoz a D-kategóriások nyelvtudása szükséges. Észttanárnóm szerint megpróbálkozhatnék az E-kategóriájú nyelvvizsgával is (ez az igazgatók és az igazgatóhelyettesek kategóriája), de szerintem ő túlságosan is sokat tart rólam, a D-kategóriánál feljebb én egyelőre nem merészkednék. Úgy érzem, magyarul még mindig jobban tudok, mint észtül (...) Gyima már sok mindent tud észtül, a bölcsődében heti két órában tanulják a nyelvet, s mi még heti két különórát is biztosítunk neki (...) Én az ő leckéit meg a saját leckéimet is átveszem vele. Egy-két szót már magyarul is tud (...) Vologya rosszul beszél észtül, de hát egy ügyes kezű férfinak talán nem lesz olyan komplikált nyelvtudás nélkül az élete, mint egy nőnek." A levél hangvételéből kiérezhető, hogy Irina természetesnek veszi a jelenlegi helyzetet. Elvégre a törvény akkor is törvény, ha az államnyelvről szól. Mi azonban feltehetjük a kérdést: Demokratikus állam-e a független Észtország? Jobb-e a nyelvi totalitarizmus az ideológiai totalitarizmusnál? Jó-e — főleg hosszú távon — Észtországnak az, hogy Gyima a bölcsődében (I) most játék helyett észt nyelvet tanul? Nem lesz-e belőle úgy 15—20 óv múlva orosz nacionalista csak azért, mert elrabolták tőle a gyerekkorát? Varga Erzsébet _____________________________/ A HÉT 11
