A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
A latin-amerikai regényről... re kell odafigyelni... Úgyhogy leginkább ez jelenti a gondot A már emlegetett Új Szó-beli interjúban megjegyeztem már, egyszer Duba Gyula kijelentésére, miszerint"... az a baj, hogy te (Cselényi L, a szerk. megj.) kinőttél a csehszlovákiai magyar irodalomból*, Zalabai feltette a kérdést: 'igen, de mibe nőttél bele?*. Ez valóban fontos kérdés. Belenőttem ugyan az európai irodalomba (hisz Petőcz is ezt állítja), csakhogy az európaiság megfoghatatlan és viszonylagos dolog. És hat ugye, ha egy írás csak magyarul olvasható, persze, hogy magányos. — Megfigyeltem, hogy beszélgetésünk sorén ellentétpárként többször használtál két szót. Az érthetőt és az érthetetlent Ezek nem esztétikai kategóriák, ám ha maga az alkotó használja őket a saját művével kapcsolatban, mindenképpen elgondolkoztató. — Érthetetlennek minősítik. És az még a kisebb baj, hogy az olvasók teszik ezt Az a nagyobb baj, hogy pedagógusok, írók, kollégák is. Pedig az 'érthető' és az 'érthetetlen' viszonylagos fogalmak. — Váltsunk témát, ha úgy tetszik lapozzunk'. Mindig valamiféle suttogó vita kíséri a Madáchdijak átadását. Annak idején, amikor az egyik fordításkötetedért ítélték oda neked ezt a dijat, félig-meddig tréfásan megjegyezted, hogy 'no lám, megkaptam ezt a világ-dijat.' Azóta három másikat kaptál... — Igen, a Kassák-díjat, amelynek átadására eljöttek Pozsonyba a párizsi Magyar Műhely szerkesztői. Azt mondták, hogy márpedig Cselenyinek nem a Madách, hanem a Kassák-díj jár. Erről ennyit. Többet mit mondjak róla? Madáchdíjat máig nem kaptam, mert a műfordítóit nem tekintem annak. Mike$-díjat is kaptam, most vettem át a Szlovák írók Asszociációjának a díját... — Nemrégen jelent meg az Acetilén ágyak című köteted. A könyvben — szokatlan megoldásként — az egyik oldalon vonul végig a verskompozíció, a másik oldalon pedig a próza, amelyből sok mindent megtudhat az olvasó a szerzőről, költői eszméleséről, a közegről, amelyből jött, a tájról, ahol élt és él. Miért így állítottad össze ezt a könyvet? — Ha jól emlékszem, Kosztolányinak tulajdonítják a mondást, hogy a költőnek mindegy, hol kell írnia a versét Ha börtönben írja és csak a körmére tudja írni, akkor találja fel a körömköltészetet Valahogy én is így vagyok a köteteimmel. Tizenöt évig nem jelent meg könyvem, csak 1978-ban került sor arra, hogy Párizs után írt verseimet kiadják. Persze azzal a feltétellel, tegyem hozzá régi verseimnek a válogatását is, hogy ne legyen a kötet annyira 'érthetetlen', elvont... Végül a kiadó minden kockázat ellenére vállalta ezeknek a szövegeknek a kiadását, de mindig kellett hozzá egy kis... nevezzük nevén a gyermeket: megalkuvás. Prózával egészítettük ki a verskompozíciót, s enyhítettünk a szöveg 'keménységén' is. A Téridő-szonátában új versek kerültek egybe régiekkel. Az Acetilén agyak című kötetemben ugyanez figyelhető meg. Az egyik oldalon a verskompozído található, a másik oldalon sok minden: hatvanötös 'árvizes' riport, naplójegyzetek a hatvanas évekből, Tóth László velem készített interjúja... Azért jutott eszembe az említett 'körömköltószef, mert véül is a szükség hozta számomra azt, hogy eressem s megtaláljam azt a komplex műfajt, amelyről az interjú elején beszéltem. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Fotó: Prikler László Az elmúlt kót-három évtized regényirodalmának legjelentősebb fegyvertényeként tarthatjuk számon a modern latinamerikai regény megjelenését és virágzását. Azét a latin-amerikai regényét, mely bizonyította, hogy a regény mint műfaj általánosnak mondott krízise ellenére sem ítéltetett pusztulásra, s hogy van út, mely a lassan öncélúvá váló kísérleteken túl perspektívát nyithat a műfaj művelői előtt Heuréka! Előttünk tehát az út, melyen haladni lehet De örömünk nem lehet felhőtlen. A latin-amerikaiak bizonyították ugyan, hogy a regény igencsak életképes még, s hogy lehet úgy újat hozni, hogy az irodalmárok, a szűkebb és szélesebb irodalmi közvélemény elismerése mellett valódi és nem csak óhajtott, nagyszámú olvasója is legyen műveiknek — de az út, melyre rátaláltak, s melyen elindultak, túlságosan is sajátos ahhoz, hogy követhető legyen. Hiszen tulajdonképpen ahány szerző, annyi út. Ami mégis közösnek mondható bennük, s amit mi a mágikus realizmus fogalmával próbálunk megragadni, az a valóságnak a transzcendentális irányába történő (akár programszerűnek is nevezhető) kitágítása. Ez az a pont, ahonnét madártávlatból nézve, a latin-amerikai lót ábrázolásán túl Juan Rulfot, Gabriel García Márquezt, Mario Vargas Llosát, Carlos FuentesX, Juan Carlos Onettit, Julio CortázarX (s hogy a nőírókról se feledkezzünk meg) a nálunk kevésbé ismert Isabel Allendót közös programú, egységet alkotó írócsoportnak vélhetjük. Közelebbről nézve azonban láthatjuk, hogy sem filozófiai indíttatásaik, sem írói módszereik tekintetében nem egységesek. A kiút, amely a hősét vesztett, kísérletezésekben kimerülő, elfáradó regény előtt új távlatokat nyithatna tehát nem más, mint egy újabb zsákutca?! Jelenünk korlátái közé szorítva túl távol vagyunk a jövőtől ahhoz, hogy lemérhessük, megítélhessük, vajon csupán a műfaj történetének egy figyelemre méltó epizódját, vagy annál jóval többet jelent-e korunk latin-amerikai regénye. Tény azonban, hogy erényeinek köszönhetően elérte a már-már lehetetlennek látszót — a REGÉNY visszatérését olvasóihoz. Jorge Luis Borges, argentin költő, író, esszéista 1935-ben megjelent História Universal de la infamia (A becstelenség egyetemes története) c. kötetéhez kapcsolódik a mágikus realizmus megszületése. Elbeszélései újszerűségét Borges azzal magyarázza, hogy egyszerűen írt abban a korban, amikor mindenki barokkos volt (Latin-Amerikáról van szól), s hogy az irodalomban eluralkodott dokumentarista, politikus jelleget elbeszélései fantasztikumával ellensúlyozta. Borges volt sokáig az egyetlen (francia közvetítéssel) Európában is ismert 20. századi latin-amerikai író. Pályafutását költőként kezdte, az ún. ultraizmus vezéregyéniségeként (jelszavuk: Metaforát, bármi áront). 1923-ban megjelent első verseskötetét (Fervor de Buenos Aires, B. A.-i pezsgés) is ennek szelleme hatja át. Későbbi versei az ultraizmusról való fokozatos elfordulását jelzik, bár a metafora továbbra is művészetének domináns eleme marad. Első versei megjelenése után több mint tíz évvel költészete és esszéi árnyékában születik meg prózája, amely a valóban jelentős alkotók sorába emeli Borgest Az 1944-ben megjelent Ficdones (Fikciók) és az 1949-es El Aleph (Aleph) c. elbeszéléskötetei már egyaránt nagy feltűnést keltettek. Borges az az író, aki az írók számára írt. Világirodalmi vonatkozásban is különös jelenség. írói álláspontját, világnézetét a szubjektív idealista filozófia egyik legszélsőségesebb válfaja, a szolipszizmus formálta, irányította, mely szerint egyedül én, az egyén létezem, az én tudatom, s a világ csak látszat, tudatom alkotása. Borges számára a világ értelmetlen káosz, melyben az ember — mint egy labirintusban — bolyong. Akárcsak Kafkát, őt is az ember és a világegyetem szembenállásának kérdései izgatják. Prózája nincs tekintettel az átlagolvasóra. Szerteágazó, irodalmi, filozófiai ismereteket feltételező írói arisztokratizmusa, bonyolult szerkesztésmódja, sallangtalan, feszültséggel teli stílusa ellenére eleve a kevesek, a kiválasztottak írójának szerepére ítélik. Az 55 éves korában megvakult író későbbi művei diktálás útján születtek, s ez stílusának további egyszerűsödéséhez, köznyelvi elemekkel való gazdagodásához vezetett. Borges az a latin-amerikai író, aki a valóságot a fantasztikus dimenziójával tágítva, tömör, metaforákban és neologizmusokban gazdag stílust teremtve új távlatokat nyitott a latin-amerikai írók előtt, megteremtve a feltételeket a hazai (értsd! latin-amerikai), észak-amerikai (Faulkner, Dos Passos) és európai (szürrealizmus) hatások szintéziséből megszülető új, világirodalmi rangú és hatású modern latin-amerikai regény számára. W.A.D. A HÉT 15
