A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-19 / 29. szám
amely az ősökre vonatkozik, s amelyet reprodukálni lehet. Fontos a csoport "emlékezési aktusa", hagyományokat, ősi szokásokat elevenít föl, s ennek összetartó hatása aligha vonható kétségbe. Mindez még nem volna baj, ha az "ellenségkép" gyártás szükségképpen olyan valakik ellen irányulna, akik a közösség létét tényleg valamilyen módon fenyegetik. De jogkövetelő polgárok ellen föllépni kevéssé tisztázott fogalmakkal és állításokkal, vagy súlyosabb esetekben "hangsúlyozott" fenyegetésekkel, vagy akár diszkriminációkkal demonstrálva? A közlemény föladói metakommunikatív jelekkel kifejezhetik a viszonyukat a "címzett"-hez, amely lehet pozitív vagy negatív, hosszantartó vagy rövid idejű stb. Ezek az értékinformációk egyaránt vonatkozhatnak a kapcsolat múltjára, jelenére, jövőjére — sőt, akár egyidejűleg mindháromra is. Nem számít, hogy egyetórtenek-e vele a címzettek a feléjük áradó negatív vagy pozitív körülményekkel, mert lelkileg erősen hat rájuk, különösképpen ha nincs lehetőség dialógusra, magyarázkodásra. Ha képviselőink fölszólalásait hallgatjuk a Szlovák Nemzeti Tanácsban, egyre inkább minden fölszólalást, a magyar kisebbség ügyében, egy kontra-fölszólalás követ; mindig van a másik félnek a talonban egy kártyája, amellyel agyonüti a jogos fölszólalást. A mondanivaló élét tompítja, elterelve a figyelmet, rafináltan, sokszor szóképekkel, asszociációs távolságok egymásra- vagy szembe helyezésével, melyek csattannak mint a villámcsapás, másrészt a mi panaszainkat, kéréseinket, követeléseinket, nevetségessé teszik ezek a kontrafölszólalások. S ebben kimeríthetetlenek, sokszor sületlenségnek hatnak, de elérik céljukat. Jelenleg ilyen is van e hazában. Hogy írja Arany János a Fiamnak c. költeményében?: "... Óh, remélj, remélj egy jobb hazát: S benne az erény diadalát Mert különbé sorsod és a föld Isten ellen zúgolódni költ..." Mikor kapja az ember az eszményeit? Gyermekkorában, életünk legfogékonyabb szakaszában. Szinte minden írónk, költőnk foglalkozott a haza fogalmával, s ha emlékképeink, eszmé-K1 NŐSÜNK AZ ANYANYELV nyeink meg is változnak, azoktól nem szabadulhatunk. Ám a külvilág tónyeinek úgy látszik, javarészben hasonlíthatatlanul nagyobb hatása van ránk, mint azoknak az eszményeknek, amelyek lelkűnkben vagy képzeletünkben zajlanak. Mert aki a jövőben akar élni, az nem tartózkodhat a múltban: mert szörnyű az emlékek reménytelensége, ami elmúlt, azon változtatni többé nem lehet. Jelenünk, mai életünk biztonságos, békés otthont keres. Ezt az otthont kell a hazának jelentenie. Ezért szerintem az államnak, a mindenkori politikai rendszernek kellene biztosítania a lehető legjobb viszonyokat e hazában. A múlt — emlékkóp, a jövő — ábrándkép, csak a jelen a valóságos, ebben élünk, a jövőre gondolva. Ez az ország a mi hazánk. Ragaszkodjunk hozzá, szeressük legalább annyira, hogy harcolni tudjunk a még hiányzó jogokért és a jobb viszonyokért — de sohasem más ellen, ám lehet másokért is! Nagy József .............................................................. ■ ................... ..................i"" A hibás szóhasználat néhány példája A hibás szóhasználatnak az alábbiakban ismertetett példáit részben magam hallottam, részben mások hívták fel rájuk a figyelmemet. "A bizottság a legközelebbi napokban teszi közre a javaslatait" — hallhattuk egy beszámolóban. Azt, hogy valaki valamit nyilvánosságra hoz, közöl, mondhatjuk így: közread, közrebocsát közzétesz Közretesz igénk azonban nincsen; az idézett mondatban két igekötös ige, a közzétesz és a közread vegyült össze. A közread és a közrebocsát ige ma már kevésbé használatos; a mi mondatunkban tehát helyesen így hangoznék: a bizottság közzéteszi, illetve közli a javaslatait. Egy riportalany mondta a következőt: "Nagy súlyt fordítunk arra, hogy határidőre elkészüljünk". Azt akarta tudtul adni, hogy fontosnak, jelentősnek tartanak valamit, illetőleg nagy fontosságot, jelentőséget tulajdonítanak valaminek, Ezt az értelmet a súlyt vet valamire, vagy pedig a súlyt fektet, súlyt helyez valamire szókapcsolat fejezi ki. Meg kell jegyeznünk, hogy a felsoroltak közül voltaképpen a súlyt vet valamire a helyes, a súlyt fektet, súlyt helyez szókapcsolat ellen nyelvművelőink évtizedeken át küzdöttek, de láthatólag eredménytelenül, mert használatuk éppen elég gyakori. Súlyt fordítani valamire azonban semmiképpen sem lehel. Ebben a kifejezésben a gondot fordít valamire és a súlyt vet — helyez, fektet — valamire szókapcsolat keveredett össze. "Megállapították, hogy a gyermek menthetetlen betegségben szenved" — hangzott el egy riportban. Mi ebben a mondatban a hiba? Az, hogy a menthetetlen melléknév egy olyan főnévnek — a betegségnek — a jelzője benne, amelyhez sehogy sem illik. Nézzük meg a menthetetlen melléknév jelentéseit! Ezek a következők: nem ment hetó tárgy, dolog, ügy — például: menthetetlen helyzet: olyan személy, akinek az életét orvosi beavatkozással már nem lehet megmenteni —■ például: ez a beteg menthetetlen; olyan személy, akit a társadalom számára nem lehet megmenteni, teljesen elzüllött — például: annyira ivott már, hogy mindenki úgy vélte, menthetetlen Jelenthet a menthetetlen melléknév nem menthető tulajdonságot, tettet, eljárást, olyasmit, amire nincs mentség — például: ment hetetlen könnyelműség, menthetetlen hanyagság, menthetetlen mulasztás stb. A betegség, amelyről az idézett mondatban szó van, nem menthetetlen, hanem gyógyíthatatlan, s ennek következtében a beteg menthetetlen. Bűnügyi jelentésből származik a következő idézet: "Az utóbbi időben különféle tárgyak keltek lábra a múzeumból." A mondat szövegezője azt akarta tudomásunkra hozni, hogy a múzeumból különféle tárgyak rejtélyes módon eltűntek, szőrén-szálán elvesztek. Csakhogy ehhez nem jól választotta meg az átvitt értelmű állandó szókapcsolatot. A lábra kel a ritkábban használatos szókapcsolatok közé tartozik, s jelentése csak ennyi: feláll, lábra áll. Tehát nem fejezi ki azt, hogy valami eltűnik, elvész. Ezt a jelentést a lába kel valaminek szólásunk hordozza Ha valami kézen-közön eltűnik, elvész, azt mondhatjuk róla —■ egy kissé tréfásan —. hogy lába kelt Például: Az én poharamnak is lába kelt —• azaz a pohár eltűnt, elcsente valaki. Több tárgyra vonatkozólag — tehát lábuk kelt formában — ezt a szólást ritkábban használjuk, de használhatjuk. Ha ezzel a szókapcsolattal akarjuk kifejezni, hogy a múzeumból különféle tárgyak eltűntek, akkor az egész mondatot másképpen kell fogalmaznunk. Például így: Az utóbbi időben különféle múzeumi tárgyaknak lábuk kelt. Vagy pedig lemondunk a képes kifejezésről — amely éppen tréfás hangulata miatt nem is egészen illik egy bűnügyi jelentésbe —, s egyszerűen azt mondjuk: Az utóbbi időben különféle tárgyak eltűntek a múzeumból, esetleg: különféle tárgyak rejtélyes módon eltűntek a múzeumból Mayer Judit A HÉT 15
