A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
Találkozásom Mozarttal A gondolatmenetet Mozart-élmónyem megidózósóben Friedrich Gulda indította el... Októberi emlékezetes hangversenyén a pozsonyi Vigadóban ugyanis műsorának első felét— melyben Mozart géniuszának hódolt — a közönség lelkes tapsorkánját meghálálva ráadásként a salzburgi mester d-moll fantáziájával zárta le. Bűvölten hallgattam ezt a rögtönzésszerű apró remeket, s csupán néhány perc után tudatosítottam, hogy hiszen ez nem más, mintáz, melyet éppen öt évtizeddel ezelőtt jómagam is pötyögtettem, s nem egy gimnáziumi ünnepségen lett fellépéseim slágere. Mert zongorázni, mint más magamfajta fiúcska, én is tanulgattam, s az évek folyamán gondos tanárnőm irányításával Mozartig is eljutottam. Ez volt hát az első közvetlen találkozásom Wolfgang Amadeussa\, akinek zenéjét az éter hullámai jóvoltából már amúgy is kedveltem. Az igazi nagy élményre azonban még várni kellett. De akkor a zenóre-művészetre éhes vidéki kisdiákból — túl a "na malenykij robot" címszó alatt regisztrált életszakaszán — már fővárosi egyetemista lett, aki nemcsak a Műegyetem ősi padjait, hanem az Operaház és a Zeneakadémia márványküszöbét is rendszeresen koptatta. A háború utáni években 1947 és 1950 között Budapest zenei életének markáns egyénisége Otto Klemperer volt. Szinte látom hatalmas alakját, amint labilis léptekkel és morózus arccal a pulpitusra vonul, s meg sem várva a közönség üdvözlő tapsának elhalását, máris beinti a nyitány első taktusát. Klemperer (1885—1973) a kor híres nagy karmesterötösónek — Furtwängler, Kleiber, Toscanini és Walter mellett — jeles tagja, a harmincas években Los Angelesben kezdi meg életének új szakaszát. Itt roppan meg egészsége 1939-ben, s az agytumort eltávolító műtét évekre letiltja a dobogóról. Tóth Aladár, az Operaház akkori jeles igazgatója az első, aki felismeri a nagy lehetőséget, s a már Európában lábadozó művészt meghívja dalszínháza karmesteri posztjára. Klemperer univerzális karmesteregyéniség volt. Fiatalkorában mint a berlini Kroll-Oper vezetője lelkesen 10 A HÉT támogatja a kortárs zeneszerzőket — 1933-ban ő mutatja be Budapesten és Bécsben Bartók II. zongoraversenyét — de élete későbbi szakaszában visszatér a klasszikusokhoz. Beethovent, Wagnert, Brahmsot, Verdit vezényel, de szívéhez legközelebb Mozart áll. Életének budapesti szakaszára emlékezve boldogan jegyzi meg: "... életemben először vált lehetővé, hogy egy szezonban előadhassam az öt nagy Mozart-operáť. S még az öt között is ott a kedvenc — a Varázsfuvola —, melyet talán éppen Klemperer kedvéért 1948-ban új rendezésben és szereposztásban mutatott be a budapesti Operaház. Ezt a koncepciót tizenhatszor vezényelte Klemperer, s ebből a szériából jómagam is három előadást láttam. Mielőtt azonban elmentem volna • Székely Mihály mint Sarastro életem első Mozart-operájára, gondoltam jó diákként alaposan felkészülök az eseményre. Zeneakadémiai baráti köröm hatására akkoriban kezdett szokásommá válni, hogy minden új művet otthon zongora mellett áttanulmányoztam, hogy azt már első hallásra tudatosan élvezhessem. Bevallom, ez az "előtanulmány" alaposan megrémített, mert az egész cselekménysorozat nehezen emészthető csemegének bizonyult. De tévedtem, s hogy aggályaim alaptalanok voltak, az éppen Mozart zsenijének és Klemperer zseniális művészetének volt köszönhető. Mert ama ünnepélyes három akkord után, mely bevezetett a "mese" világába, mindjárt hatalmába kerített Mozart "fürgelábú" zenéje, s nem volt már szükségem semmilyen tudatos elemzésre, csak át kellett adnom magamat a varázslatnak és nyitott lélekkel befogadnom azt, amit látok és hallok. Amit láttam és hallottam, olyan elementáris erővel hatott rám, hogy egy életre bevéste magát emlékezetembe. S mikor az első bűvöletből felocsúdva mégiscsak elemezni kezdtem e primér élmény összetevőit, akkor döbbentem rá, hogy Mozart és Klemperer zsenije egyazon forrásból, a természetes egyszerűség tiszta forrásából táplálkozik. Klemperernek és akkori közönségének szerencséje volt, hogy olyan művészek tolmácsolták az egyes szólamokat, mint a felejthetetlen orgánumú Székely Mihály (Sarastro), a tüneményes koloratúra, Gyurkovics Mária (az Éj királynője), az eszményien poetikus Osváth Júlia (Pamina), a líraian érces Rosier Endre (Tamino) és a naivan emberi Mindszenti Ödön (Papageno). Igen, többször is végighallgattam, a Hungaroton jóvoltából lemezről bármikor feleleveníthetem ezt az előadást. S örülök, hogy akkor részese lehettem Mozart és Klemperer varázslatának. De egyben tehertétel is ez az emlék, mert minden újabb találkozásom a Varázsfuvolával hiányérzetet kelt, mert az oly könnyűnek tűnő Wolfgang Amadeust tolmácsolni csak keveseknek, csak a kiválasztottaknak adatik meg. Varga József
