A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
A jánlások és a valóság FIGYELŐ "A kisebbségi kollektív jog nem többlet, hanem az általános emberi jogok biztosítéka" — jelentette ki Václav Havel köztársasági elnök az Európai Kulturális Alapítvány által A kisebbségek és a politika címen szervezett tanácskozás megnyitásakor. A nemzetközi konferencián elhangzott előadásokban és az azokat követő vitában számos olyan kérdés merült fel, amelyet — egyelőre — sokféle és egymással ellentétes megközelítés jellemez. Ezek közé tartozik — többek között — az a terminológiai különbség is, amely a nemzeti kisebbség és a nemzetiségi, etnikai, nyelvi és vallási kisebbség között létezik, nem kevés polémiát okozva azzal, hogy sokan figyelmen kívül hagyják a kisebbségeket egymástól megkülönböztető jegyeket. így aztán az egybemosás eredményeként azonosan ítélik meg a tömbben élő őshonos, szülőföldjüket el nem hagyó, ám hatalmi döntések következtében más államok határai közt élő nemzetrészeket a kivándorlókkal, a ki- és áttelepítettekkel, valamint a nemzetté válás folyamatát még meg nem élő, illetve a nyelvi és kulturális önazonosságig még el nem jutott kisebbségekkel. E probléma mielőbbi megoldására tett javaslatot a konferencián Kiss Gy. Csaba, a Magyarságkutató Intézet főmunkatársa. Ez a nyelvészkedésnek tűnő nézetkülönbség azonnal más összefüggéseket sugall, ha összevetjük Colin Williams walesi előadó azon véleményét, hogy a kisebbségek számára biztosítani kell anyanyelvűk, a történelem és a földrajz tantárgyak anyanyelvi oktatását azzal a követelménnyel, amelyet az európai utódállamokban élő nemzeti kisebbségek vallanak e kérdésről. Ez a véleménykülönbség váltotta ki azt a vitát, amely a magyar kisebbséggel foglalkozó munkacsoportban Soňa Gabzdilová, Michal Kalavský és Ján Podolák előadását követte. Az első előadó olyan statisztikai módszert alkalmazott, amely nélkülözte az adatok oksági összefüggéseinek mélyebb vizsgálatát: amikor az összehasonlítás a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség szempontjából előnyösnek bizonyul — mint például a magyar tanítási nyelvű gimnáziumi osztályok és a magyar nemzetiségi állampolgárok arányszáma esetében — pontos adattal szolgál, ám elmulasztotta ugyanezt a számunkra hátrányos szakközépiskolákkal és szaktanintézetekkel kapcsolatban. Hasonlóképpen nem elemezte annak az okát, hogy a magyar iskolák pedagógusainak miért éppen az 50—55 évesek korosztálya alkotja a legszámottevőbb, a 30 évig terjedő korosztálya pedig a legkisebb számú csoportját. Michal Kalavský a vegyes nemzetiségű települések lakosságának önazonosságtudatával foglalkozva arra a következtetésre jutott, hogy addig, amíg a magyar iskolákban a szlovák nyelvet nem szlovák nemzetiségű oktatókra bízzák, az oktatónevelő folyamat megreked a szlovák nyelv elsajátításánál, és nem teljesül az a kötelesség, amit egy szlovák szakos pedagógustól joggal elvár az állam. Ezzel az állításával Michal Kalavský önmagával kerül ellentmondásba, hiszen előadása bevezetőjében éppen azt hangsúlyozta, hogy az iskolák ne sugalljanak olyan eszméket, amelyek ellentétesek a tanulók etnikai és kulturális meggyőződésével. S vajon a magyar tanulók nemzeti öntudatával nem ellenkezne-e, ha a nyelvtanítás ürügyén elnemzetietlenítésükre is kísérletet tenne az oktatójuk? Ján Podolák Dól-Szlovákia etnokulturális alakulásáról szólva megjegyezte, hogy 1918 után Szlovákia magyarsága nehezen viselte el a kisebbségi állapotot. Megállapítása összecsengett Dušan Kováč, a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézete igazgatója előadásában elhangzottakkal, amikor is tényként állapította meg, hogy a kisebbség a politika tevőleges eszközeiként — az anyaországtól támogatva — ellenséges tevékenységet fejthet ki. Dušan Kováč azt hozta fel, hogy a köztársaság megalakulását követően a magyarok elutasították a rájuk kirótt kisebbségi sorsot. Arról persze nem szólt, hogy az itteni magyarságot senki sem kérdezte meg, melyik országban és milyen állampolgárként kíván élni. Ján Podolák — saját kutatásai alapján — kijelentette: a dél-szlovákiai szlovákság hátrányos nyelvi helyzetét három objektív körülmény: az iskolarendszer, a kulturális szervezet és intézmények tevékenysége, valamint az egyházi szertartások nyelve okozza. A nemzeti kisebbségek anyanyel-, vi gondjairól viszont nem szólt. A 16 országból mintegy 150 elméleti és gyakorlati szakember részvételével megtartott konferencia előadóinak túlnyomó többsége azokból a nemzetközi dokumentumokból indult ki, amelyek elismerik, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdések csak a politikai jogállamiságon alapuló demokratikus kereten belül kezelhetők kielégíthetőén. Többen hangsúlyozták: garantálni kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, minden polgár egyenlőségét és olyan jogi szabályok bevezetését, amelyek a kormányzati hatalommal való visszaélésnek gátat szabnak. Ennek kapcsán többször elhangzott, hogy a nemzetállamok léte e század utolsó éveiben elveszti létjogosultságát, mert az államhatárok átjárhatósága, a nemzetközi kapcsolatrendszerek fejlődése eleve lehetetlenné teszik a totalitarizmust, a másságtól való rettegést, az idegenek és a kisebbségek hátrányos megkülönböztetését. Többször is szóba kerültek a kisebbségek kollektív jogai. A köztársasági elnök megnyitó beszédén kívül e vonatkozásban a legnagyobb hatást Miroslav Kusý előadása váltotta ki, aki többek közt így érvelt: "A polgári jogok az ország valamennyi lakosának egyformán kijárnak. Ugyanakkor a többségi nemzetnek vannak az állam által kiváltképp védelmezett kollektív jogai, ami azt jelenti, hogy ezek az államszervezetben és -szerkezetben, valamint a végrehajtó hatalom gyakorlásában bizonyos módon előnyben részesülnek. Amint a jobbkezesek civilizációjában előnyt élveznek a jobbkezesek a balkezesekkel szemben, hasonlóképpen a nemzeti állam az ún. államalkotó, avagy uralkodó nemzetnek kedvez, a nemzeti és etnikai kisebbségekkel szemben. Kétségtelen, hogy a civil társadalomban a polgár (elsőbbségét biztosító elvnek kellene uralkodnia — az államilag szervezett társadalom legfőbb értékeként, azon az alapon, hogy minden polgár egyenjogú. Azonban ez minden vonatkozásban nem lehetséges, minden nem építhető erre az alapra, s így érvényesülni kezd az orwelli elv pótszerepe: egyes polgárok egyenjogúbbak a többieknél, így például a nyelvhasználat terén. A többnemzetiségű társadalomban az állam előnyben részesíti a többségi nemzet nyelvét, az iskolai oktatás alapvető nyelveként, hivatalos nyelvként stb. Abban a pillanatban, amikor működésbe lép az orwelli elv, csak két lehetőség marad számára: a már említettekhez hasonlóan elnyomni a balkezeseket, jobbkezesekké képezve őket, vagy lehetővé tenni számukra a minél teljesebb önmegvalósítást a jobbkezesek adott civilizációján belül. Ugyanez érvényes a többnemzetiségű államok nemzetei és nemzeti kisebbségeire is. Ha az állam a többség nyelvét megkülönböztetett figyelemben részesíti, illetve átveszi a többségi nyelv előnyének szokásjogát, akkor azonnal kárpótolni kell a többi nemzeti kisebbséget, vagyis biztosítani kell számukra az anyanyelv használatának jogát oly mértékben, hogy az mind teljesebben megközelítse a többségi nemzet nyelvhasználati jogait. Bárhol is alkalmazzon előnyt az állam a többségi nemzet javára, akár az államszerkezetben vagy -szervezetben, akár az államhatalom gyakorlásában, ugyanott ellensúlyozni kell azt a kedvezményt a nemzetiségi kisebbségek érdekében. Minden más megoldás az adott kisebbség jogainak a megtagadását, vagyis a kisebbség erőszakos asszimilációját jelenti." A konferencia ajánlásokat fogalmazott meg, mint például: — a demokrácia ne csak a többséget, hanem a kisebbségeket is szolgálja, s ennek egyik feltétele a nacionalizmus kiküszöbölése; — a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó kutatók ne építsenek csak a statisztikai adatokra, hiszen például a népszámlálások adatai sok esetben nem tükrözik a valóságot, mint ahogy ezt Csehszlovákia 1945 utáni nemzetiségi összetételéről szóló adatai, vagy a roma etnikum 1991- es adatai is bizonyítanak; — a közigazgatás, az oktatásügy, egészségügy és a közbiztonság alkalmazottjai ismerjék a környezet nyelvét is; — hatályon kívül kell helyezni minden olyan rendeletet, amely kollektív bűnösséggel sújtja a kisebbségeket. Az utóbbi ajánlás összecseng Václav Havel, a konferencia védnöke megnyitójában elhangzott megállapításával; a törvényhozó szervek feladata, hogy mielőbb hatályon kívül helyezzék az olyan rendeleteket, mint a Kassai Kormányprogram és Beneš elnök rendeletéi, amelyek a mai napig a kollektív bűnösség bélyegét sütik a szlovákiai magyarság homlokára. Sidó Zoltán A HÉT 11
