A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
ajtónál — Szűcsné csak látásból ismerte őket. Mire becsöngetett az anyja lakásán, addigra elpárolgott a mérge is. A felháborodás, a csalódással vegyes fájdalom után valami nagy-nagy ürességet érzett. Nyílt az ajtó, s az aprócska, riadt szemű öregasszony láttán Évának elszorult a szíve. Hogy megöregedett az utóbbi időben — gondolta, de hangosan csak ennyit mondott: — Csókolom! — Évikóml Nahát, ez aztán a meglepetés! Éppen rád gondoltam. No, gyere be, ne állj az ajtóban! Biztosan átfáztál... — Nem, dehogy, jó meleg volt a buszban. Éva letette a kabátját, sapkáját az előszobában, és követte anyját a konyhába. — Kávét kérsz, vagy inkább egy jó forró teát? — sürgölődött a tűzhelynél Kovátsné. Minden, anyjánál tett látogatása alkalmával a kávé, tea vagy üdítőital kínálása a bevezetés, hogy aztán a rázúdított szavak árjától szédülő fejjel búcsúzzon délben vagy délután, attól függően, sikerült-e kicsalogatnia anyját egy kis bevásárló körútnak álcázott sétára, bár igaz, hogy Somorja — valószínűleg a sok magánboltnak köszönhetően — szinte jobban el volt látva mindennel, mint a szlovák főváros. Ez alkalommal Éva hiába várt a megszokott "beszélgessünk!" felszólításra, ami után általában nem valódi beszélgetés következett, hanem az anyjának a monológja szomszédokról, ismerősökről, távoli rokonokról. Sőt, újabban egy sor olyan emberről, akiket Éva egyáltalán nem ismert, mert az anyja Éva férjhezmenetele óta került velük kapcsolatba. Csodálatos módon ez alkalommal elmaradt a gátjavesztett szóáradat vélt és valós sérelmekről, helyi pletykákról, születésről, elhalálozásról, s más olyan dolgokról, melyek Évát nemhogy nem érintették, de még csak nem is érdekelték. — Mesélj, mi újság! — ült le lányával szemben az idős asszony az asztal másik oldalán levő székre. — Újság? Tulajdonképpen semmi... — Lehet, hogy neked már nem újság, s valójában nekem sem meglepetés, de olyan dolog, amiről köztünk még nem esett szó. Legalábbis húsz éve biztosan nem. — Mire célzói, anyám? — Zsoltnak szeretője van. Somorjai. — Tudom. — Éva hálával gondolt az autóbuszban pletykáikodó két aszszonyra. Most legalább úgy tehet, mintha számára sem lenne meglepetés az, amit az anyja mond. — Szóval tudod. Nem csinál titkot belőle az a gazember. Hogy Éva nem szólt, az anyja folytatta: — Az a legszomorúbb, hogy nem érzek elégtételt. Nem vagyok képes azt mondani, lám, megmondtam. Örültem neki, hogy tévedtem. Mert, ugye, úgy tűnt, mégis rendes ember, hiába óvtalak tőle, nem volt igazam. Sajnos igazam volt — tette hozzá mély sóhajjal. — Az apja is rongy ember volt, az is csalta a feleségét. — Ezt meg honnan tudod? — Mindegy. Tudom. Most mihez kezdesz? Mi lesz veled és a gyerekekkel? — Semmi. A gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy tisztán lássák a helyzetet. Mindnyájunknak kapórajön Zsolt külföldi munkavállalása. így legalább elkerülhető a fölösleges veszekedés vagy az ismerősök számára esetleg szenzációt keltő botrány. Legalábbis remélem. — Te ezt csak ilyen könnyen veszed? — Miért, szerinted mit kellene tennem? A ráncok barázdálta arc töprengő kifejezést öltött, s az évtizedes bánattól megtört szürke szempár kutatva kémlelte a fiatalabb nő arcát. — Semmit. A lakás a tied meg a gyerekeké — egy hirtelen mozdulattal a lánya karjára tette a kezét: — El sem hiszed, mennyire örülök most annak, hogy minden unszolásom ellenére mégsem esküdtetek templomban. Éva egy pillanatig megrökönyödve bámult az anyjára, majd harsány nevetésben tört ki: — Elképesztő! — mondta hirtelen elkomolyodva, s szinte a másik végletbe esve majdnem elsírta magát. — Tehát annak örülsz, hogy lányfejjel vagy vad házasság ban született két gyerekem. Mármint szerinted... — Nem. Egyáltalán nem örülök neki — mondta békítőén az anya. — De jobb, hogy mégsem esküdtetek templomban. Mert most, hogy bebizonyosodott, az alma nem esik messze a fájától, vagyis hogy Zsolt ugyanolyan gátlástalan szoknyabolond, mint az apja volt, nem vagy köteles kitartani mellette. Nem kell végigszenvedned a megcsalt feleség minden megaláztatását. Templomi esküvő nélkül elválhatsz tőle. — Pedig a tanácsi esküvőn is, a szerződés aláírása előtt a házasulandók örök hűséget esküsznek egymásnak. Azt, hogy holtukig, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. •* — Tudom. Ezért tartom ón rongy embernek az olyat, aki a házastársát megcsalja. Esküszegő az, akár férfi, akár nő az illető. És aki az esküjét megszegi, az becstelen. — Ebben egyetértünk, anyám. (Folytatjuk) Fotó: Németh István A HÉT 19
