A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-06 / 49. szám

ajtónál — Szűcsné csak látásból is­merte őket. Mire becsöngetett az anyja lakásán, addigra elpárolgott a mérge is. A felháborodás, a csalódással vegyes fájdalom után valami nagy-nagy üres­séget érzett. Nyílt az ajtó, s az aprócska, riadt szemű öregasszony láttán Évának el­szorult a szíve. Hogy megöregedett az utóbbi időben — gondolta, de hango­san csak ennyit mondott: — Csókolom! — Évikóml Nahát, ez aztán a meg­lepetés! Éppen rád gondoltam. No, gyere be, ne állj az ajtóban! Biztosan átfáztál... — Nem, dehogy, jó meleg volt a buszban. Éva letette a kabátját, sapkáját az előszobában, és követte anyját a konyhába. — Kávét kérsz, vagy inkább egy jó forró teát? — sürgölődött a tűzhelynél Kovátsné. Minden, anyjánál tett látogatása al­kalmával a kávé, tea vagy üdítőital kínálása a bevezetés, hogy aztán a rázúdított szavak árjától szédülő fejjel búcsúzzon délben vagy délután, attól függően, sikerült-e kicsalogatnia any­ját egy kis bevásárló körútnak álcázott sétára, bár igaz, hogy Somorja — valószínűleg a sok magánboltnak kö­szönhetően — szinte jobban el volt látva mindennel, mint a szlovák fővá­ros. Ez alkalommal Éva hiába várt a megszokott "beszélgessünk!" felszólí­tásra, ami után általában nem valódi beszélgetés következett, hanem az anyjának a monológja szomszédok­ról, ismerősökről, távoli rokonokról. Sőt, újabban egy sor olyan emberről, akiket Éva egyáltalán nem ismert, mert az anyja Éva férjhezmenetele óta került velük kapcsolatba. Csodálatos módon ez alkalommal elmaradt a gátjavesztett szóáradat vélt és valós sérelmekről, helyi plety­kákról, születésről, elhalálozásról, s más olyan dolgokról, melyek Évát nemhogy nem érintették, de még csak nem is érdekelték. — Mesélj, mi újság! — ült le lányával szemben az idős asszony az asztal másik oldalán levő székre. — Újság? Tulajdonképpen semmi... — Lehet, hogy neked már nem újság, s valójában nekem sem megle­petés, de olyan dolog, amiről köztünk még nem esett szó. Legalábbis húsz éve biztosan nem. — Mire célzói, anyám? — Zsoltnak szeretője van. Somorjai. — Tudom. — Éva hálával gondolt az autóbuszban pletykáikodó két asz­­szonyra. Most legalább úgy tehet, mintha számára sem lenne meglepe­tés az, amit az anyja mond. — Szóval tudod. Nem csinál titkot belőle az a gazember. Hogy Éva nem szólt, az anyja foly­tatta: — Az a legszomorúbb, hogy nem érzek elégtételt. Nem vagyok képes azt mondani, lám, megmondtam. Örültem neki, hogy tévedtem. Mert, ugye, úgy tűnt, mégis rendes ember, hiába óvtalak tőle, nem volt igazam. Sajnos igazam volt — tette hozzá mély sóhajjal. — Az apja is rongy ember volt, az is csalta a feleségét. — Ezt meg honnan tudod? — Mindegy. Tudom. Most mihez kezdesz? Mi lesz veled és a gyerekek­kel? — Semmi. A gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy tisztán lássák a helyzetet. Mindnyájunknak kapórajön Zsolt külföldi munkavállalása. így le­galább elkerülhető a fölösleges vesze­kedés vagy az ismerősök számára esetleg szenzációt keltő botrány. Le­galábbis remélem. — Te ezt csak ilyen könnyen ve­szed? — Miért, szerinted mit kellene ten­nem? A ráncok barázdálta arc töprengő kifejezést öltött, s az évtizedes bánat­tól megtört szürke szempár kutatva kémlelte a fiatalabb nő arcát. — Semmit. A lakás a tied meg a gyerekeké — egy hirtelen mozdulattal a lánya karjára tette a kezét: — El sem hiszed, mennyire örülök most annak, hogy minden unszolásom ellenére mégsem esküdtetek templomban. Éva egy pillanatig megrökönyödve bámult az anyjára, majd harsány ne­vetésben tört ki: — Elképesztő! — mondta hirtelen elkomolyodva, s szinte a másik véglet­be esve majdnem elsírta magát. — Tehát annak örülsz, hogy lányfejjel vagy vad házasság ban született két gyerekem. Mármint szerinted... — Nem. Egyáltalán nem örülök neki — mondta békítőén az anya. — De jobb, hogy mégsem esküdtetek temp­lomban. Mert most, hogy bebizonyo­sodott, az alma nem esik messze a fájától, vagyis hogy Zsolt ugyanolyan gátlástalan szoknyabolond, mint az apja volt, nem vagy köteles kitartani mellette. Nem kell végigszenvedned a megcsalt feleség minden megalázta­tását. Templomi esküvő nélkül elvál­hatsz tőle. — Pedig a tanácsi esküvőn is, a szerződés aláírása előtt a házasulan­dók örök hűséget esküsznek egymás­nak. Azt, hogy holtukig, jóban-rossz­ban kitartanak egymás mellett. •* — Tudom. Ezért tartom ón rongy embernek az olyat, aki a házastársát megcsalja. Esküszegő az, akár férfi, akár nő az illető. És aki az esküjét megszegi, az becstelen. — Ebben egyetértünk, anyám. (Folytatjuk) Fotó: Németh István A HÉT 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom