A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-29 / 48. szám

diákos tarisznyájából, s adta át lakásom­ban, hogy előzőleg igazoltatott. Útlevele­met kórte — hivatalomban. Ez se történt meg velem azóta, bécsi otthonomban. Közben állandóan sürgették a kiadást, nekünk pedig hallgatnunk kellett, egyrészt amíg a kézirat kijut nyugatra, másrészt nehogy peres úton a hatóság a szerzővel leállíttassa a kiadást, illetve elkoboztassa a postázatlan anyagot. Amerikában u­­gyanis — a kiadó tudta nélkül — három hónappal a megjelenés előtt, interjú kere­tében, meggondolatlanul már hírt adtak a készülő kiadásról. így sietség miatt került az első kéziratba annyi hiba. Csak a megjelent kötet védi a szerzőt, és nem a kézirat, avagy az ólom. A kizárólag önkölt­ségi áron dolgozó kiadó rizikójáról nem is — Két jelentős könyvvel járultál hoz­zá az ausztriai magyarság önismereté­nek feltárásához. Készül-e e két könyv folytatása? Milyen írói terveid vannak? — Amennyiben betartottam volna ígére­temet, s kérdéseidre azon nyomban vála­szolok, könnyebb dolgom lett volna, így viszont hitelesebb. Többé nem összpontosíthatok arra, amit magam szükségesnek vélek, hanem amit mások okvetlenül megoldandó feladatként rám hárítanak. Szóval azt csinálom, amit mások "muszáj"-nak mondanak, nem ami­re elsődlegesen érzek indíttatást. Elkészítettem egy német mozaiktükröt kortárs kisebbségi magyar költők műveiből osztrák kiadó felkérésere, feleségem mű­fordításaival; egy éven át nyüzsögtem az 1991. évi osztrák népszámlálás körül, biz­tattam, verbuváltam, szervezkedtem. Mi­közben sajtó alá kellene rendeznem a Találkozások Európával" c. kötetet, 40— 50 romániai magyar író kéziratával, az ünnepi előadásokkal, bő fényképanyag­gal, azaz a tavalyi, nagy visszhangot kivál­tott 30 éves jubileumi ünnepség dokumen­tációjával. Igaz, ehhez előbb talán kiadót is kellene szereznem. Ugyanakkor a kelet­európai kiadók "politikáját" nem ismerem, ezen a területen járatlan vagyok. Nyilván ezért is késik a "Pótszigorlat" c. kötetem magyarországi megjelenése már másfél, szociográfiámé pedig egy éve. "Midőn Bécsben megindultam" (1955— 1956) munkacímen az idén nyáron folytat­tam a Pótszigorlat utáni naplójegyzeteim sajtó alá rendezését. "A nyolcvanas évek" címen gyűjtöm az ausztriai magyar szoci­ográfiám második kötetéhez az anyagot, közben látogatom majdani adatszolgáltató "alapsokasáígom" családjait, s őszre le kell adnom az MTA Nyelvtudományi Intézete számára egy tanulmányt az ausztriai, ki­sebbségi magyar népcsoport nyelvi múlt­járól és jelenerői. Még egy mondat ide kívánkozik: mindez természetes függvénye első állásomnak, a lelkészi hivatal mindennapi ügyintézésé­nek. Hiszen nálam az írás, az irodalom szabályozott szabadidőtöltés. — A dolgozószobád falán van egy térkép, teletűzdelve színes fejű gom­bostűkkel. Azt hiszem ez a te térképed akár a magyar tragédia(k) metaforája is lehetne... Mire gondolsz, ha erre a tér­képre nézel? — Először is mindazokra a magyarokra, akiknek 1988-ban Ausztriában, több-keve­sebb rendszerességgel az országban pro­testáns istentiszteleteket tartottunk. Ezek a zászlós gombostűfejek. A 250-néi jóval több színes fejű gombos­tű menekülttáborokra és -szálláshelyekre utal. Itt éltek 1988. május 9-én az Ausztri­ában menedékjogot kértek (15—16 000), zömükben kelet-európaiak, közöttük több mint tízezer magyar nemzetiségű. A világos kék gombostűvel jelzett panzi­óban nem laknak magyarok, a sötétkék­ben már nincsenek, vagy időközben fel­oszlatták a szálláshelyet. A piros (175) arra utal, hogy azt legalább egyszer sze­mélyesen felkerestem, ott tájékoztató elő­adást tartottam, s helyi "őrallóm", vagyis választott, esetleg csak felkért "összekö­tőm" van, akinek a címére rendszeresen tájékoztatót küldök, s ő jelzést ad ügyes­bajos dolgokról, túlkapásokról stb. A fehér (56) gombostű azt jelzi, hogy ezeket a szálláshelyeket többször felkerestem, s ott legalább egyszer istentiszteletet is tartot­tam. A zöld (41) gombostűk helyein soha­sem jártam. Ezek zöme Linztől keletre, Felső-Ausztriában van. Ezeket apostoli lelkületű katolikus lelkésztársam gondoz­ta, természetesen a protestánsokat is. Ezenkívül — az egész terepen — csak 3 zöld gombostű található. Ezeknek a Becs környéki szálláshelyeknek a magyar lakói mind bejártak hozzám. — Mit jelent a megnevezett időpont: 1988. május 9.? — A kelet-európai politikai változások következtében Ausztria ettől a naptól kezdve nem fogadott be többé lengyel- és magyarországi menekültet. Másfél ev után ezt kiterjesztették a csehszlovákiaiakra, végül a romániaiakra. Amikor azután Ma­gyarország csatlakozott az Egyesült Nem­zetek ún. genfi, menekültkonvenciójához, vagyis maga is menedékjogot adó állam­ma vált, az osztrák Belügyminisztérium 1989 nyarán — a kivándorlásra elfogadot­tak kivételével — az összes, még ún. menekültgondozásban lévő magyarorszá­gi magyart, sok esetben 3—4 nap leforgá­sa alatt "kitett az utcára". Az emberek zömmel nem rendelkeztek munkavállalási engedéllyel, törvénytelen feketemunkára jártak a szálláshely környékén, gyakorta 25—30 schillinges éhbérért, s most, csak­nem azonnali hatállyal 2506 magyarnak nem volt szálláshelye és ellátása. Megalá­zott emberi mivoltuk abban tetőzött, hogy az Ausztriában több mint 40 éven at kifejtett menekültmunkában addig isme­retlen embertelenséggel, közülük többek­nek hatósági közegek is azt mondták: "ki a magyarokkal" Ausztriából, "vissza a ma­gyarokkal" Magyarországra. Amikor 1989 júliusában az "utcára kerü­lés" megkezdődött — menekülttábori lel­készként — sajtónyilatkozatot tettem. Ezt szó szerint leadta az Osztrák Távirati Iroda, s így nyilvánosságra jutott az Oszt­rák Belügyminisztérium akciója. Helyi és külföldi lapok felfigyeltek, az osztrák lakos­ság rokonszenvezett a magyarokkal és számos helyi hivatal tevőleges megértést tanúsított. Énnek a hírügynökségi jelen­tésnek az eredeti német nyelvű szövege ezért kapott helyet e térképen. Megindult instanciázásunk. Higgadt és körültekintő magatartásunk eredményes­nek bizonyult. Ezek a magyarok ma már szenvedésben megedzett, részben az osztrák állampolgárság felvétele előtt álló, integrálódott ausztriai magyarok. Végül is arra kell gondolnom, hogy amit mások ellenünkben kigondoltak — "min­ket" dobtak ki elsőnek, s ez az akció máig is tart! —, vagyis a rosszat Isten jóra, javunkra fordította. Bárcsak sokszor, más­hol is lenne több, ehhez hasonló tapaszta­lásunk. Gól Sándor Fotó: Németh István A HÉT 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom