A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV gyünk a Sarande—Tirana táv felén. Igaz, ha hihetünk az útikönyvnek, Vlore után — viszonylag sík terepen — már 20 kilométernél is többet tehetünk meg óránkénti... Éjfél után két órakor arra eszmélünk, hogy a hosszú sötétség után ismét kivilágított utcákon járunk. Aztán megérkezünk szálláshelyünkre, a politikai főiskola kollégiumába, melyet a helybeliek a legkomfortosabb, legkényelmesebb szállásként könyvelnek el. Közülünk az elővigyázatosabbak magukkal viszik csomagjaikat, akik viszont hisznek a zárt udvar és a porta nyújtotta biztonságban, csak a pizsamát kotorják elő az autóbusz hátsó ülésein tornyosuló hátizsákokból. A bennünket odabenn fogadó látvány kijózanító. Vaságyak, rozoga szekrény, asztal — ez a berendezés. A közös fürdőnek még a látványa is dermesztő, ráadásul a vízcsapokból nem folyik a víz. Az elcsigázott társaságnak már felháborodni sincs ereje, különben is, aki Albániába utazik, annak hozzá kell szoknia a szinte közmondásos albán szegénységhez. Tehát irány az ágy! Talán fél órát sem aludtunk, amikor egyik társunk — aki kalandvágyból az éjszaka leple alatt kívánta a környéket becserkészni — hangjára riadunk: — Gyerekek, ébredjetekl Kirámolták az autóbusztl Mindenki ész nélkül fut az udvarra. Különösen szaporán szedik a lábukat azok, akik minden értéküket a buszban hagyták. A társaság nagyobb részét tényleg kifosztották. Elvittek szinte mindent, ami mozdítható volt. S ami a legfájdalmasabb: odalettek görögországi emléktárgyaink, felvételeink. Sírás, rendőrségi jegyzőkönyv, nagykövetség — ezzel telnek a hajnali órák. Azután meg már nem érdemes lefeküdni, reggel úgyis az egyetemre kell mennünk. Ott biztosították számunkra, napi három alkalommal — mint később kiderült, dán segélyszállítmányból — az étkezést. A higiéniához szokott ember az étteremben csak kín-keservvel tudta elfogyasztani a feltálalt ételt, ráadásul még szégyenkezett is, hiszen a helybeli diákok sohasem jutnak ilyen "fenséges" falatokhoz. Magyarázkodni viszont kényelmetlen lett volna: az albánok képtelenek elviselni azt is, ha szánják, azt is, ha lenézik őket. Az átvirrasztott éjszaka után a városnézés komor valósága rázott fel bennünket. Az üzletek berozsdásodott pultjai üresen tátonganak, a szegényes kirakatok sem csábítják a vevőket. Lepusztult házak, omló vakolat, piszok és nyomor... Durresban, a tengerparton töltöttük a délutánt. Istenem, milyen szép lehetett egykor, s mi lett mára ebből a városkából isi Még a pálmafákat sem kerülte el a pusztítás. Megnyomorítva, megtépve sorakoznak az utca két oldalán. A tenger vize hihetetlenül meleg, a benne úszkáló szemét azonban bizalmatlanná teszi iránta a messziről jövőt. Azokhoz csatlakozom hát, akik vállalják, hogy részt vesznek az autóbusz őrzésében. Késő délután indulunk vissza Tiranába. Az erősebb idegzetűek, akiket a "laza" közbiztonság sem riaszt el ettől, csoportosan járják a főváros utcáit. A többiek, akiknek elegük van az albán élményekből, a szobákban őrzik a csoport megmaradt csomagjait, s arról álmodoznak, hogy holnap már csák emlék lesz mindez. Másnap, a "kötelező reggeli" elfogasztása után Elbasánin át indulunk a jugoszláv határ felé. Az Ohridi-tó partján fekvő Kafasán kifejezetten csendes. Rajtunk kívül senki sem vár ki- vagy beutazásra. Órák hosszat várakozunk mégis. Vajon miről tárgyalhat vezetőnk az albán határőrökkel? Mint utóbb kiderül, úthasználat címén 40 dollárt követelnek tőlünk, ennek kifizetésétől teszik függővé "átkelésünket”. Megkezdődnek az alkudozások. Mi az utak minőségére, illetve szorult anyagi helyzetünkre hivatkozunk, az albánok csak az összeg nagyságának megállapításában hajlandók kompromisszumra. Végül 20 dollár kifizetésében állapodtunk meg. Ez az utolsó albániai élményünk... A magyar vadászok nyelve A szőrmés kis dúvad közül különösen a róka érdekli a vadászokat, noha a vadmacska és a borz elejtése is örömet okoz. De a rókát a vörös kabátja, mindenképp az érdeklődés legelső posztjára helyezi. Színes, szép ruházata szerint különböző változatait ismerjük. A pirók rókának világossárga a háta és habfehér a málja (hasa). A szénrókának pirosbarnás a bundája a hátán, a málja fekete. A zsarátos rókának egészen vörös a szőrzete, a málja hamvasszürke. Az üszkös rókának lábszárai feltűnően feketék, bundája sötétes, a málja szürkés. A róka hosszú farkát vitorlának nevezzük, amelynek legvégső fehér csúcsa a bokréta. Nyaranta a szőrét hányja, ilyenkor rongyosnak mondjuk. A nép nyelvében tréfásan balhásnak, ravasz állatnak, féregnek és csalavérnek is nevezik a ravaszdit. A róka életének nagyobb részét a szabadban, a barlangon kívül tölti, míg a lappangó borz csak éjszaka mutatkozik, télen át pedig állandóan barlangol. A barlang, vagy rókaszállás négy-öt lábnyira van a föld alatt, több kijárata és számtalan ágazata, folyosója, vezetéke van. A vezetékek a pitvarba nyílnak, a legszűkebb vezeték a teknőbe visz. A teknő a szállás legtágabb pontja, de egyben a legintimebb zug. Ott zajlik a nász télutón és ott kölykezik a nőstény. A róka ugyanis nem fiadzik, hanem kölykezik, vagy kölyket vet. A rókakölykök vakon jönnek a világra, de hamarosan kitanulják a rókalyuk, rókavár, kotorék zegzugait és kikíváncsiskodnak a napfényre, ahol tanulják az élet törvényeit. A rókák (kanok) bakzanak, a szukák koslatnak, míg a macskafélék, a vadmacska és a hiúz, pacsmagolnak. A róka ravaszdi állat, óvatosan eloson, elsurran, ellódul, elillan a puskások elől. de helytelen ha azt mondjuk: "elhordja irháját", mivel az "irha" a vadmacska bőrét illeti. A farkasnak, rókának bundája van, de a borz esetében "borzbőrt" mondunk. A rókák bagarásznak, amikor nyári alkonyban a tarlón, kecses mozdulatokkal egerekre vadásznak. A róka nem ugat, hanem kahol, vagy kammog. Amikor megszorítják morog, fájdalmában kerreg, de jókedvében cseheg és kahog. A kényelmesen ügető róka kullog, a csenderesben, nádasban lomoz (csörtet), a konc, vagy a falat után portyázva bandukol. Jellegzetes a róka kapzsisága, minél fogva a cselnek használt "vonszalékot" követi egészen a leskunyhóig. A borzról, a szuszogó, hétalvó, barlanglakóról kevés vadászkifejezósünk maradt fenn. A vadmacskáról tudjuk, hogy hímje a kandúr, bőre az irhája, fegyverei a karmok és nem fogai, agyarai, hanem "élei" vannak. A vadász elől felmászik, "felágzik" a fára és ágról-ágra ügyesen "á'tszökell". Mióta a vizenyős talajokat, lápokat, nádasokat termőtalajjá, búzaföldekké varázsolták, megszűntek a vízi madárvilág csendes költőhelyei. Nyilván a vízivad száma tetemesen megcsappant. A gázló madarak száma is, de különösen a darvak, gémek és gólyák családja egyre fogy. Itt-ott látni csak "darvadozó" gémet, amit távolból, távcső nélkül a vadász szeme sasnak vél. Ámde az útmenti fák, erdősávok, csenderesek kiirtása folytán egyre kevesebb a kopácsoló "zsolna", zöldharkály és a dudogó búbosbanka, melyet taralyasnak is nevez a népnyelv. De kevesebb a "székács", azaz örvösgalamb, viszont a gerléknek kedvez a világ, vagy ők igazodtak a rohamosan hódító civilizációhoz, bemerészkedtek a városokba, akár drótokból, huzalokból is fészket raknak. A vadgalamb burukkol, az örvösgalamb dobol, a gerle búg, vagy nyög és süvölt a császármadár az erdőn. A megmaradt nádasok vadvilága érdekes, zenéje sokrétű. A récék, rucák hápognak, sápognak, belesikolt a bíbic, belenyerit a vöcsök és a bömbölő "vizibika” bölömbika hangja hajókürtre emlékeztet. De micsoda zűrzavar keletkezik, sünikor eldördül az első lövés augusztusban a húzó vadkacsákra. A vízi szárnyasaink legtöbbje vándormadák, ősszel útra kelnek a gázló madarak is. Ámde, az utóbbi évek enyhe telein, hallottunk arról, hogy a szürkegémek hazánkban átteleltek. ZSEBIK ILDIKÓ MOTESÍKY ÁRPÁD A HÉT 15
