A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-08 / 45. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY (20.) Rasztyót reggel Orsi rángatta ki az ágyból. — Apuúú! A nagyi rosszul van, gyere gyorsan! — kiáltotta rémülten már az ajtóban, mielőtt odaért volna az apjához, hogy vállon ragadja, s felrázza álmából. Rasztyo kipattant az ágyból, le a mamához, aki ott feküdt a nappaliban a rekamién, meglehetősen sápadtan. — Mi történt anyuka? Mi bajod, hol fáj? — Egy kicsit már jobban vagyok. Úgy megijedtem, fiam. Hirtelen elsötétült előttem a világ, a szívem nagyon gyorsan vert. Le kellett feküdnöm. Ha Orsi iskolába menet nem néz be hozzám, észre sem veszitek... — Ugyan, mama, hisz tudod, ón azért mindig megnézlek, mielőtt munkába megyek. — Rasztyo, fogd a kezem, félek — mondta halkan az öregasszony, s Rasztyo vigyázva a tenyerébe fektette a kezét. — Mi baj? Hívok orvost, mama... — Nem, nem! Isten ments! —tiltakozott az asszony. — Múló rosszullét volt. Tudod, az én koromban ez már szinte természetes. Máskor is megesett már velem, csak akkor nem éreztem fájdalmat, meg ilyen ürességet a mellkasomban. — De anyuka, hiszen sohasem mondtad... — Minek? Ki lehetett bírni. Csak most egy kicsit tovább tartott. Kérlek, fiam, maradj egy kicsit mellettem, amíg fel tudok kelni. — Hogyne, mama. Telefonálok az irodába, hogy ma kivételesen egy kicsit később megyek be. Rasztyo tízig ült az anyja mellett, s akkor sem állt fel az ágya mellől, amikor az egy kis időre elszunnyadt. Nézte, s arra gondolt, hogy talán tizenkét, tizenhárom éves korában fogta utoljára a kezét. Kutatott az emlékezetében, remélte, sokkal később is előfordult, de rájött, hogy nem, s ez elszomorította. — Köszönöm, fiam, most már elég jól vagyok, — törte meg a csendet mama, és magához vonta Rasztyo fejét. Megcsókolta az arcát, s végigsimította a vállát. — Segíts felkelnem! Jól van de menj már, így is elkéstél miattam. — Hogy hagyjalak itthon, egyedül? — Ugyan már, Rasztyo! Ha mondom, hogy jól vagyok... Esetleg beszólhatnál a szomszédba Zuzka nénihez, nézzen be hozzám néhányszor, amíg haza nem érkezel. Menj, fiam! Rasztyo az irodába menet azon töprengett, vajon a mama miért nem érezteti mindig, hogy szereti. Mintha attól félne, hogy talán Fanni megharagszik érte. De hát Fanni nem ilyen! Lehet, hogy ezt mama nem tudja? Istenem, milyen félreértések befolyásolják az életünket napról napra, micsoda lényeget érintő pici tévedések! Fanni már egy hete gyakorolta a mankóval való közlekedést, s az első igazi sikert akkor könyvelte el, amikor egyedül ment ki az illemhelyre. Éppen visszafelé igyekezett, amikor a fordulóban belebotlott dr. Simákba. — Hogy van a mi kis betegünk? — kérdezte, miközben vógigsimította Fanni arcát. A hangsúly, isten tudja miért olyanra sikeredett, hogy Fanni dühös lett tőle. "A szobalányokat szokták így simogatni, ha mindkét kezükben vödör lóg", gondolta, de nem szólt, csak felrántotta a vállát. — Ne búsuljon, nemsokára hazamegy. — És a lábam? — Egy kicsit bicegni fog, no és?... Holnap megnézem — tette még hozzá, s fehér köpenyét lobogtatva végigszáguldott a folyosón. — Aztán minek? Hiszen nem vagy a kezelőorvosom — állapította meg gondolatban Fanni, ám a kíváncsi várakozás mégiscsak befészkelte magát a tudatába. Délelőtt vendége érkezett. Éva surrant be az ajtón egy csokor virággal. — A szobában tilos virágot tartani — figyelmeztette Fanni. — De tudod mit? Lekenyerezzük vele a nővérkét, nehogy kitessékeljen innen. — Nem tudtam máskor jönni, éppen a látogatási napokon vagyok szolgálatban. — Mi újság odakint? — Inkább te beszólj! Mikor engednek haza? — Nem tudom, talán egy-két hét múlva. Aztán majd otthon gyakorolom a mankóval való közlekedést. Éva... rövidebb lesz az egyik lábam... — mondta Fanni halkan, mintegy a közepébe vágya annak, amit végül is mondani akart. Éva nem tudta, hogyan reagáljon, de Fanni megelőzte: — Ne sajnálj és ne vigasztalj. Sokat gondolkoztam és rájöttem, boldognak kell lennem. Megúsztam. Érted? — Boldogság? Mi az? Tündérmese! — legyintett Éva. — Nagy gondban vagyok — folytatta aztán. — Mi történt? Valami baj van? — Isten tudja, mi a baj. Nem halt meg senki, ha erre gondolsz, bár... A házasságom valahogy... — ? — Nem is tudom, hogy mondjam el. Te most nagyobb bajban vagy mint én, csak hát a te bajod egyszer talán elmúlik, de az enyém... Nem is tudom, miért mesélem el neked, talán nem is értesz majd meg. Ti olyan boldogok vagytok Rasztyoval. Min-SZERDAHELYI TAMÁS ■ !■■■ Wk taházasság a tiétek, sokan irigyelnek érte... — Ugyan, Éva! — vágott közbe hirtelen Fanni. — Nem szeretem az ilyen sommás megállapításokat. Mi az, hogy mmtaházasság? Én például sosem figyelem, ki hogyan ól a férjével vagy a feleségével, netán a szeretőjével. Őszintén mondom, hogy nem érdekel. Ugyanis ez a kérdés annyira az ember magánéletéhez tartozik, hogy kívülállónak aljasság vájkálnia benne. Tudakozódni, nyomozni, figyelni, lesni, irigykedni, bálványozni, esetleg kárörvendően leleplezni valamit, mondván: lám, ők is! Ne haragudj Éva, hogy így lerohantalak, de ha azt a szót hallom, hogy "mintaházasság", ideges leszek. Igenis szeretem Rasztyót, s nem tudnám mással elképzelni az életemet. Becsületes, jó, kedves, egyszerűen nekem való. De ez kizárólag a kettőnk dolga, mint ahogy az is az lenne, ha naponta megcsalnánk egymást. — Akkor én most már nem is mondok semmit — szólalt meg Éva a hosszú monológ után, és szipogva a zsebkendője után kutatott. — Csak nem sírsz? Te, aki olyan talpraesett, kemény asszony vagy! Megsértettelek talán? No, mondjad, mi bajod? Mi van veled, nem ismerek rád! — Ha tudnád, milyen nehéz nekem. Kinek mondjam el a bajomat? A gyerekeknek nem lehet... — És Zsoltnak? — Hisz éppen ez az! Sokévi házasság után oda jutottam, hogy undorodom Zsolttól... _? — Nem tudok lefeküdni vele. Ha hozzám ér, ideges leszek. — Van valakid? — Á, dehogy. Azt hiszem valami eltört bennem. Mindig tudtam, hogy vannak nőügyei, de amit nyáron a szenei üdülőben csinált... — Mit csinált? Én nem vettem észre semmit. — Mert te nem figyeled az ilyen dolgokat. Én nem voltam ott, de finoman a tudtomra adták. Mások. Szinte hallom, amint a hátam mögött mondják, "szegény asszony". Mert amíg csak sejtem, hogy valahol, valakival — elmegy a dolog. De amikor mindenki szeme láttára csinálja, s azt hiszi, hogy én teljesen hülye vagyok... — Tovább nem tudta folytatni, eleredtek a könnyei. — Bánom is én, csinálja, de intelligensen. Ne alázzon meg mások előtt, ne tegyen nevetségessé. Az undor kerülget, ha rágondolok, hogy minden nap azzal a kikent-kifent hervatag műkedvelő színésznőcskével... Hogy én már ezzel sem vehetem fel a versenyt! Mostam, főztem, takarítottam, a kedvében jártam, 18 A HÉT
