A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-08 / 45. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY meleg családi fészket varázsoltam neki, szültem két szép gyereket. Dolgoztam otthon, dolgoztam a munkahelyemen, s mégis kirepült a meleg fészekből... — De Éva, te állandóan kellettél neki, hisz most is... s egy rossz szóval sem bántott soha. — Utálom, érted? Utálom. Ó mindent elfogad, vagy elvesz, mert jár neki, de mit ad cserébe? Gyengédséget? Szeretetet? — Most el vagy keseredve, látom. Lehet, hogy holnap másképp látod a világot. Próbáld túltenni magad ezeken a dolgokon. — mondta Fanni, de érezte, hogy a hangja nem túl határozott. Folytatni szerette volna, valami vigasztalót akart még mondani, de váratlanul kivágódott az ajtó, s megjelent Goldschmidt. Tekintélyt parancsoló alakja, markáns arca még Fannit is szorongással,töltötte el. Olyan volt, akár egy tábornok. Éva hirtelen összerezzent, amikor rámordult: — Maga meg mit keres itt? Tudtommal nincsen látogatási nap. Legyen szíves távozzék! Éva felállt, s hangtalanul, köszönés nélkül ment el. Fanni futó pillantást vetett még utána, s látta, amint szürke kosztümjét gombolva eltűnik a folyosó kanyarulatában. Munkából jövet először megállt a mamánál, akin a reggeli rosszullétnek nyoma sem látszott már. Rasztyo úgy érezte, a szokottnál kedvesebb hozzá. — Jó, hogy jössz, fiam. Beszólni akarok veled. Azt hiszem régen el kellett volna már mondanom neked, hogy amikor ómama meghalt, értékes családi ékszereket örököltem. Van köztük néhány nagyobb értékű darab, például egy színarany dohányszelence, egy drágakövekkel és gyémántokkal kirakott estélyi retikül, egy arany nyakkendőtű gyémánt berakásokkal, meg más apró dolog. Úgy döntöttem, hogy eladom őket, és a pénzt elosztom közted meg a bátyád között. — De anya! Én erről semmit sem tudtam. Te nekem soha nem beszéltél a régi dolgokról. Sokáig azt sem tudtam, hogy az egyik nagyapám német volt. Magyarul tudott, de szlovákul nem... — De a többi ősöd mind szlovák volt... No de nem erről akartam beszólni, hanem arról, hogy visszaigénylem a családi földjeinket, amelyektől az államosítás megfosztott bennünket. Rasztyonak leesett az álla. Elképedve mondta: — Nekünk voltak földjeink? Hol? — Éberhardon és Félben. Nem sok. Vagy negyvenöt hektár... talán több is. — És mit fogunk csinálni vele? — Még nem tudom, de a miénk volt, s a neveteken akarom látni. Rasztyo egészen elképedt, szólni sem tudott a meglepetéstől, s egy cseppet sem értette, hogy ezeket a dolgokat miért titkolta eddig az anyja. Egy kicsit azért örült neki, hogy pénz áll a házhoz, mert a munkahelye egyre bizonytalanabbá vált, naponta várta a felmondást. Fanni sem keresett valami jól az Esti Szónál, s most még a honoráriumoktól is elestek, amióta Fanni kórházban van. Komoly pénzzavartól menti meg az anyja, ha tényleg pénzzé teszi az ékszereket. De miért éppen most? — Apu! — zökkentette ki gondolataiból Orsi vékony leányhangja. — Te ugye nem tudsz hajat fonni? — Eltaláltad — nevetett Rasztyo. — De azért megpróbálod, ugye? — Meg. De mért éppen most, este? Majd reggel, mielőtt iskolába mész. — Hajat mostam, s amíg nedves, addig kell vagy nyolc-tíz apró copfba befonnod. Érted? Reggelre megszárad, akkor kibontom..., — Értem már, tündórkirálynő... te akarsz lenni a legszebb az egész pozsonyi magyar gimnáziumban. No gyere! Megpróbálom. De ne sziszegj, ha húzom a hajad! Az esti vizit késett Már fél nyolc is elmúlt, amikor az ügyeletes orvos, dr. Simák megjelent a szobában. Fáradtnak látszott. Amikor Fannihoz ért, megsimogatta az arcát, de nem mosolygott. — Mutassa! — mondta puhán. Fanni ledobta magáról a paplant, szabaddá tette a lábát. — Igen... most hajlítsa be... ha nyomom... fáj? ... nem? Jól van. Hagyja... majd ón betakarom. — Doktor úr! Ez a mély horpadás itt a combomon... ez már örökre így marad? — A kérdést Goldschmidtnek is fel akarta tenni, de valami visszatartotta. Tudta, mennyit küszködött vele a műtőben, így hát nem merte tőle megkérdezni. Félt, netán azt hiszi, elégedetlen a munkájával. — Plasztikai műtéttel lehetne javítani ♦ rajta, de minek? Járni tud... és maga... így is szép — tette még hozzá csendesen, s Fanni érezte, hogy elpirul, pedig nem szokott. Fanni nem volt álmos, kíbicegett hát a folyosóra, ahol ezúttal a megszokottnál többen ültek. Mint kiderült, a 12-es szobában egy idős asszony haldokló», s a szobatársak — már aki tehette — a folyosón virrasztottak. Fanni látta, amint dr. Simák, majd a másik ügyeletes rövid időközönként be-bemegy a 12-esbe. Bánta már, hogy kibicegett a szobájából, mert a folyosón nyomasztó volt a légkör. A többiekkel nézte egy kicsit a televíziót, aztán elindult vissza a szobájába. Mankója kopogását felerősítette az esti csend. Ekkor lépett ki a folyosó végén a szobájából dr. Simák. Mielőtt Fannihoz ért volna, erélyesen rákiáltott: — Mutassa a kezét! Fanni azt hitte, a pulzusát akarja megmérni, zárt ököllel nyújtotta felé a karját. — Nyissa ki a kezét' — szólt rá szigorúan. Fanni széttárta az öklét. Simák hirtelen mozdulattal belegyömöszölt valamit, rázárta az ujjait és gyors léptekkel elment. Már hűlt helye volt, amikor Fanni óvatosan széttárta ujjait. A tenyerében három szem bonbon lapult. (Folytatjuk) Fotó: Méry Gábor A HÉT 19
