A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-01 / 44. szám

járóknak. Ebben a boltban (a Petrarca utcán) voltunk tanúi az egyik alkalmazott nagyjelenetónek, aki"nem drága" és "nagyon finom" dolgokat kínált — így, magyarul! — egy budapesti néninek, s miután a kedves vevőt alaposan bevásároltatta, még "jó utat" is kívánt neki búcsúzóul. Szóval elképzelhető ugyan, hogy arrafelé is létezik valamiféle "hivatalos" nyelv, a kereskedők azonban kétségtelenül a vásárló nyelvén beszélnek. Talán ezért is van ott piacgazdaság.

Ravenna egyébként már jóval Krisztus születése előtt város volt: időszámításunk előtt '89-ben — kedvező stratégiai fekvése miatt — a rómaiak már szövetségre léptek vele, i.e. 49-ben, mielőtt átlépte volna a Rubicont, Julius Caesar itt egyesítette csapatait, Octavianus (a későbbi Augustus császár) pedig i.e. 45-ben itt, a várostól négy kilométerre alapította a Classis nevű hadikikötőt, a Keleti Mediterraneum akkori legfontosabb kikötőjét. A több mint kétezer éves város azonban nemcsak a Római Birodalom tündöklésének volt tanúja, hanem e világhatalom bukásának, s a korai keresztény, majd a bizánci kultúra kialakulásának és felvirágzásának is. S mivel — noha az egymást követő korok egyike sem hirdetett programszerűen toleranciát — itt sohasem volt divat az előző kor emlékeinek megsemmisítése, építményeinek lerombolása, a Ravenna által megtapasztalt történelem a város mai arculatát is jelentős mértékben meghatározza.

Mint tudjuk, a különféle barbár hadak által szüntelenül zaklatott Rómát a IV. században elhagyták császárai, s Nagy Theodosius császár fia, Honorius 401 -ben (egy rövid milánói intermezzo után) Ravennát választotta császári székhelyéül. Honorius kalandos-tragikus sorsú testvérhúga, a fia nevében uralkodó Galla Pladdia lett aztán az úgynevezett nyugatrómai császárság utolsó uralkodója, aki férjének (II. Constantinus császárnak) és fiának (III. Valentinianusnak) a társaságában nyugszik a 440-ben általa építtetett mauzóleumban, Ravenna egyik legcsodálatosabb — bár külsejére nézve meglehetősen szegényes — műemléképületében. Ez a jelentéktelen külsejű, belülről azonban a csillagos ég minden pompáját ránk sugárzó épület tulajdonképpen a római világbirodalom jelképes sírja: ha a hallgatásra gyakran még itt is képtelen turisták hagyják szóhoz jutni, arról "beszél" a kései látogatónak, hogy egy birodalom csak addig életképes, amíg megvannak — és erősek — a maga istenei (esetleg bálványai). Róma is csak addig lehetett az antik világ ura, amíg a villámokat szóró Jupiter és társai őrizték hatalmát. Az új ideológia, a kezdetben üldözött, majd a császárok által is elfogadott kereszténység belülről segítette a kívülről támadó barbár királyok munkáját. Galla Piacidia már keresztény volt: ő emeltette — egy tengeri viharból való kimenekülése emlékére — a ravennai vasútállomás közelében álló, Szent János Evangélistának szentelt templomot.

(Folytatjuk)

Új Mailer könyv a láthatáron

Nemrégiben a New York-i Irodalmi Központban maga Norman Mailer olvasott fel az új regényéből, a Harlot’s Ghost-ból (Harlot látomása), melyet a Random House Kiadó ez év telén fog megjelentetni. Annak, aki hallotta a három fejezetet Mailer tolmácsolásában, nem lehet kétsége afelől, hogy a regény nagy siker lesz.

A Meztelenek és holtak (1948) világhírű írója az új regényében a CIA-val, annak ügynökeivel és a titkos háborúkkal foglalkozik, s teszi ezt akkor, amikor a CIA élén a közelmúltban éppen csere történt, és Amerika-szerte szenvedélyes vita folyik a titkosszolgálat munkájáról.

Harlot történetét a CIA egyik megalapítójának a fia, Henry Hubbart meséli el az olvasóknak. Viszont Harlot látomása mögött ott rejtőzik az amerikai társadalom pszichológiai portréja is.

— Ön a regényét az "erkölcsök komédiája"— ként jellemezte. Valóban lehet a CIA-ból humoros témát meríteni?

— Amikor az "erkölcsök komédiájáéról beszéltem, arra gondoltam,-hogy a Harlot látomását több különböző kategóriába lehetne besorolni. A szereplők a történésektől függően fejlődnek. Az olvasó fokozatosan tud meg róluk rengeteg dolgot, és mire a regényt végigolvassa, valamiféle meghitt kapcsolatot alakit ki velük.

— A főszereplő Hugh Tremont Montagne (fedőneve: Harlot) megalkotásában állítólag James Jesuse Angleton, egykori CIA-ügynök élete Inspirálta. Igaz ez?

— Valóban van itt némi hasonlóság. A hősömet viszont magamnak kellett kitalálnom. Amikor elkezdtem írni a regényemet, a CIA-ről szóló könyvek még nem voltak olyan népszerűek, mint ma. A legendaszerű James Jesus Angletont (Angleton az amerikai kémelhárítás főnöke volt az ötvenes és hatvanas években, fedőneve "Anya" — a szerk. megj.) valójában még a legközelebbi munkatársai,

akikkel húsz-harminc évig dolgozott együtt, sem ismerték igazán. No meg aztán, miért éppen nekem mondana el akármit is a CIA?

— Ez bántja Önt?

— Egyáltalán nem. így legalább arra kényszerültem, hogy magamnak kellett Harlotot kitalálnom. Amikor egy regény Írásánál valódi személy által inspirálódsz, a végén valami fontos kicsúszik a kezed közül. Ha a tényékhez kell ragaszkodnod, korlátozva vagy, nem mozoghatsz szabadon.

— íráskor ragaszkodik-e valamilyen munkatervhez?

— Régebben próbálkoztam ezzel, de nem nagy sikerrel. Ha a regényhez megvan az ötlet, és az előre meghatározott terv alapján dolgozom, 4—5 fejezet után elvesztem a fonalat és persze a lelkesedést is. Ezután már képtelen vagyok befejezni a könyvet. Olyan, mintha meghalna bennem. Az írás különben is egészségtelen dolog. Nincs benne semmi szórakoztató, csak megöregszel közben, s a végén utálod a "művet", mert egész testedet megfertőzi. Ülsz a széken, és keservesen erőlteted az agyadat, hogy kipréselj belőle legalább egy szót. Az én módszerem olyan, hogy Írok, anélkül, hogy tudnám, merre tartok, és az eredményt mindig csak kevéssel az olvasó előtt tudom meg. Az iró azonosul a hőseivel. Amikor regényt ír, olyan, mintha házasságra lépne vele, s ez néha nagyon bonyolult lehet. Hiszen létezik valamiféle határ, hogy hányszor nősülhetsz meg. Egyszóval nem úgy van az, hogy az életedben akárhány regényt megírhatsz. Ha már egyet sikerült megírnod, szerencséd van.

— Mennyi ideig dolgozott az új könyvén?

— Hét éve kezdtem el, és valójában még nem fejeztem be.

— Mit akart elérni ezzel a regényével?

— Egyszerűen csak egy regényt akartam írni, amelyben a CIA-ügynökök valóban meggyőző, húsvér alakok. Meggyőzőek — elsősorban az én számomra. Más szóval a Harlot látomásának több közös vonása van az első regényemmel, a Meztelenek és holtakkal, amely természetesen nem csupán a második világháborúról szól. A könyv azokról az emberekről ad képet, akik szinte véletlenül ott találták magukat a háború kellős közepén. Mivel ezt akkor sikerült megirnom, most valami hasonlóval akartam megpróbálkozni. De jóval dörzsöltebb embereket választottam, olyanokat, akik bonyolultnál bonyolultabb helyzetekbe csöppennek.

— A könyv utolsó lapján ez áll: "Folytatása következik". Ezt viccnek szánta?

— Ez a tudatalattim bűne. Sokat töprengtem, hogyan fejezzem be a könyvet. Pánikba estem. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem az a lényeg, lesz-e valódi befejezése a regénynek. Az elbeszélésem amúgy is 1965-ben ér véget, és bizony még rengeteg anyag van, amelyet fel lehetne dolgozni. Sok mindent mesélhetnék még Vietnamról vagy a Watergate-botrányról. A válaszom tehát az, hogy napvilágot lát még a Harlot látomása II. Azoknak az olvasóknak, akiknek tetszeni fog a könyv (és mindig akadnak egypáran), nem számít, hogy van-e befejezése vagy sem. Az emberek jó egészséget kívánó leveleket, képeslapokat fognak küldeni nekem, s ez segít majd befejezni a Harlot látomását. Babonás vagyok, és teljesen rájuk bízom magam.

A 100+1 alapján feldolgozta: -te-AHET 15