A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
ÉGTÁJAK IRODALMI NOBEL-DÍJ, 1991 A stockholmi Királyi Akadémián össze se reglett türelmetlen közönség hatalmas ovációval fogadta a bejelentést: az idei irodalmi Nobel-díjat a már évekkel ezelőtt a Nobel-dlj várományosainak listájára felvett 67 éves, fehérbőrű, angolul író dél-afrikai Irónó, Nadine Gordimer kapta. Még azt is megtudhattuk a hírből, hogy e humanista meggyőződésű, apartheidellenes írónő termése kb. tíz regény és vagy 200 novella, s ami az anyagias szemléletű világ szemében az igazi elismerés: a díjjal egymillió dollár jár. A Johannesburgban élő kispolgári származású Nadine Gordimer egy dél-afrikai bányavárosban, Springsben született 1923. november 20-án. Még szinte gyermek, alig 16 éves, amikor már novellát közölnek tőle egy hazai folyóiratban. Később a Witwaterstrand Egyetemen irodalmi tanulmányokat folytatott. Szociológiai érdeklődése szinte predesztinálta arra, hogy hazájában társadalmi munkát végezzen, amelyhez az ENSZ és az UNESCO nyújtott alapot. n Az 1986-ban megjelent Világirodalmi Lexikon lényegében néhány művének a felsorolására szorítkozik, s ettől mi sem tekinthetünk el, ha e számunkra mindmáig ismeretlen írónő életművével ismerkedni szeretnénk. És mert Gordimer mindenekelőtt az elbeszélések, a novellák mestere, a felsorolást néhány jelentősebb novelláskötetével kezdjük: A kígyó halk hangja (1953), Hazug napok (1953), Hat lábnyi ország (1956), Péntek lábnyoma (1960), Nem közölhető (1965). Regényei: Idegenek világa (1958), Alkalom a szerelemre (1963), A néhai polgári világ (1966), A díszvendég (1971), Livingstone bajtársai (1972). Az Alkalom a szerelemre és A néhai polgári világ cimü munkáját hazájában feketelistára tették. Egy kötetnyi novellaválogatás, amely a Livingstone bajtársai című kisregényt is tartalmazza, magyarul is megjelent 1976-ban, s egy-egy novelláját, elbeszélését a Nagyvilág című folyóiratban is olvashattuk. Meg kell állapítanunk; mindez édeskevés ahhoz, hogy eldöntsük: jogosan kapta-e Gordimer a Nobel-dljat, avagy politikai okokból ítélték éppen neki. (Hiszen manapság pl. a világ sportéletébe is visszafogadják Dél-Afrikát.) Persze, nem is a mi dolgunk ezt eldönteni. Am, ha tudatosítjuk, hogy az Irónó egészen a közelmúltig olyan köztársaságban alkotott, ahol Agatha Christienek egy detektívregényét is indexre tették, mert benne a 'faji együttélést' is ábrázolta, valamelyes elképzelésünk azért lehet arról, milyen rettenetes körülmények között vállalta Gordimer írásait, meggyőződését, nézeteit. — bet — NADINE GORDIMER ÉBREDŐ AFRIKA (részlet) Mihelyt kudarcot vallott az útlevél szerzésére minden kísérlet, Elias vágya, hogy Amerikába menjen, persze megváltozott: megszállottan tiltakozott a korlátozottság ellen. A visszautasításnak természetesen nem adták okát. A hivatalos válasz úgy hangzott, mint mindig — az efféle dolgok okának feltárása "nem szolgálja a közérdeket". Talán "azok" megtudták, hogy "fehér ember módjára ól"? (Ezt az elméletet csoportunk egyik fekete színésze vetette fel nekem.) Vagy talán mert egyik kritikusa kötelességszerűen úgy írt Elias művészetéről, mint ami "az ébredő afrikai lélek gyötrődését" fejezi ki? Nem tudta senki. Nem tudja máig senki. Elég feketének lenni: a fekete maradjon, ahol van, az ó fajtájának kiszabott utcákon, az ő elkülönített területén, Dél-Afrikának azokon a részein, ahova a kormány szerint tartozik. És mégis — mint mondom, életünk útjainak vonalvezetése megválaszolatlan kérdés —, Elias legjobb barátja egyszer csak útlevelet kapott. Még csak nem is tudtam, hogy neki is ajánlottak-e ösztöndíjat, tanulmányi segélyt, valamit; őt meghívták 16 A HÉT New Yorkba, hogy tanulmányozza a rendezést és a legújabb színészi technikát (ez a Módszer ideje volt, nem annyira Grotowskié). És ó megkapta az útlevelet, "első nekifutásra", mint Elias önzetlen örömmel és bámulattal mondta; amikor fekete ember útlevelet kapott akkoriban, kollektív öröm fogott el bennünket, hogy túljártunk, nem is tudom, kinek az eszén. Úgyhogy együtt utaztak el, barátja az útlevelével, Elias Nkomo pedig kilépési engedéllyel. ★ * ★ A kilépési engedély nem retúrjegy. Amikor az ember saját kérésére, ám a kormány örömére megkapja, kötelezvényt íratnak vele alá, hogy soha többé nem tér vissza Dél-Afrikába vagy mandátum alapján kormányzott területére, Dólnyugat-Afrikába. Ezt az ember aláírásával és hüvelyklenyomatával tanúsítja. Elias Nkomo nem jött vissza soha. Első leveleiben (és elég gyakran irt levelet) lelkesedéssel írt a külső világról, ahova sikerült elérkeznie; úgy látszott, meglehetősen divatba jött, nem annyira mint szobrász, hanem mint hamisítatlan, eleven afrikai néger, aki kellőleg kifinomult ahhoz, hogy erről-amarról a nyilatkozatát kérhessék: az amerikai nő szépségéről, Harlem életéről vagy Wattsról, a Fekete Hatalomról, ahogy az afrikai látja ósatöbbi ésatöbbi. Kivágásokat küldött az Ebony-ból, sőt még a New York Times Magazine-ból is. Azt írta, a Life-nál egy lány megpróbál cikket íratni a munkájáról; a munkája? — nos, még nem látott neki semmi újnak, de a művészeti centrum óriási helyi Úristen, hogy ott miket csinálnak! Persze aztán hallgatott is; hetekre elfelejtettük, és ő minket felejtett el. Aztán a helyi újságok átvettek egy olyanfajta hírt, amelyet izgatottan lesnek a világon bárhonnan. Elias Nkomo beszélt egy apartheidellenes gyűlésen. Elias Nkomo, nyugat-afrikai lebernyegben, ott volt az emelvényen Stokely Carmichaellel. — Hát miért is ne? Neki nem kell ügyelnie, hogy be ne szennyezze a kezét, mert majd hazajön, nem igaz? — Feleségem elkeseredetten kelt Elias védelmére. Igen, csakhogy engem a munkája aggasztott. — Hagyjáke majd, hogy dolgozzék? — Nem írtam neki, de mintha a hallgatásomból olvasott volna: néhány hónap múlva lapkivágást kaptam holmi egyetemi művészeti magazinból, amelynek egy számát Afrikának szentelték; közöltek egy fényképet Elias faszobrairól, és a margón ott volt a kézírása: "Tudom, nem sokra tartod azokat, akik nem csinálnak új dolgokat, de némelyek itt azt állítják, ez a régi dolgom elég jó." Az a fajta fanyar megjegyzés volt, ami, ha elhangzott a szobában, mind a kettőnket megnevettetett volna. Mosolyogtam, és írni is akartam. De két hét múlva Elias már nem ólt. Egy nap, hajnalban, a folyóba ölte magát abban a New England-i városban, ahol a művészeti iskola volt. Ez is olyan volt, mint az útlevél visszautasítása; egyikünk sem tudta, miért. Az ilyen alkalmakkor szokásos önteltséggel még bűntudat is elfogott a levél miatt. Talán ha az ember ezer meg ezer kilométerre van a "házától", és kátyúba jutott,
