A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY nézni! Ha már egyszer Fanni úszni hagyta... — És rájöttél valamire? — Nem volt nehéz. Meg közben levelet is kaptam Pestről, azt kérdezte az egyik Rákóczi-szövetséges ismerősöm, igaz-e, hogy Avarnó a hetvenes évek elején tisztogató bizottsági tag volt, hogy Husákókkal kollaborált... Aztán amikor a magyar rádióban hallottam a riportot a kitüntettekkel, és hallottam Avarné munkásságának ismertetését, a szívemhez kaptam. Kifelejtette belőle, hogy a hetvenes évek elején ó volt az első főnököm! — Annyira fontos azért nem vagy. Tamáska, hogy erről külön meg kelljen emlékeznie! — De azt elhallgatni, hogy ő akkor nem közkatona, hanem parancsnok volt, méghozzá frissen kinevezett...! Meg arról is hallgatott, hogy a mostani rendszerváltást megelőzően a pártlap propagandarovatát vezette... — Hová szeretnél kilyukadni? —... eladta magát, mint üldözöttet! — Csak hangsúlyozás kérdése, Tamás, hogy ki mint élt... Meg feledékenységé, és mostanában nem ritka, hogy viszonylag fiatal embereken is kitör az öregkori lassú elbutulásnak nevezett kór! — Ide figyelj, Szerdahelyi! Voltak ebben az országban Avarnénál sokkal nagyobb disznók is, ő azért időnként ezt-azt "lehozott" a lapjában! Vagy utólag már az sem igaz, hogy téged is azért vontak ki a forgalomból, amit nála publikáltál?! — Ne kiabálj, mert jön az orvos, és innen is ki leszek rúgva! Avarnéval sem az a baj, hogy azt csinálta, amit csinált a múltban, hanem az, hogy most reformerként kitüntették! Szerinted mit ér az olyan kitüntetés, amelyet ő megkaphatott? — És rájöttél, nagyokoskám, hogyan kaphatta meg? Ki javasolta őt? — Nem volt túl nehéz rájönni! Azért vagyok most itt, hogy megkérdezzem, emlékszel-e még egykori évfolyamtársaidra az egyetemről? Arra a fekete fiúra, aki azután kitelepült Magyarországra, meg arra a másikra, a pesti fiúra, aki egyetemista korodban sokszor megfordult Avaréknál?! Ők most fontos hivatalnokok Pesten, éppen a mi kisebbségi gondjaink szakértői... De azt hiszem, nem jól tették, hogy így akarták meghálálni Avarnénak, hogy időnként befogadta őket... — Az a pesti srác tudtommal Avarné lányának udvarolt, de aztán semmi sem lett a dologból... Illetve egy nagy tanulmány úgy nyolc-tiz éve, amikor éppen a te cikkedet idézte a Naptárból... De mondd csak, Tamás, mit akarsz te most? Megírod, amit kinyomoztál? Visszaveteted a díjat? Nem veszed észre, hogy a kutyaugatás továbbra sem hallik az égbe? — Mondtam, hogy nem akarok semmit, csak pletykálni. Avarnénak épp elég, ha agyonhallgatják itthon. — Tényleg csak ezért jöttél? — Hát szoktam ón másért?!... Hát jó, azért is jöttem, hogy lássalak, meg hogy figyelmeztesselek, ne egyél túl sokat, mert akkor nem lesz érdemes már végetted sem bejárni az Esti Szóba! És most örülök, hogy látom: változatlanul gyönyörű vagy... Hát ne szomorkodj! Meg azt is meg kell mondanom, hiányzol a kollégáknak. Fanninak jólesett Szerdahelyi fecsegése és bókjai. Valaki gondol rá. — Az is eszembe jutott, hogy neked most, sajnos, lesz egy kis időd... Olyan szép embermeséket írtál a lapban éveken keresztül, hogy akár egy könyvet is összehozhatnál belőlük közben, míg otthon leszel. A többiek is benne vannak. Mert nem elég csak a lap. kellene egy könyvsorozatot is kiadnunk, hogy pénzt csináljunk... Nem elég csak a politika, az emberek unják. Valami biztatót szeretnének, hogy van remény a túlélésre. Legalább a látszatot meg kellene hagynunk nekik... — Olyan rossz a helyzet? — Rossz. Előfordulhat, hogy napokon belül kikiáltják a szlovák szuverenitást. Jósolni itt most talán még Kasszandra sem merne. Napról napra szurkolunk, hogy csak el ne csattanjon az első pofon, el ne dördüljön az első lövés... Az emberek meg biztatásra várnak. Vagy legalább parabolára, példára, hogy minden katasztrófából van kiút... Azért jutottál eszembe, mert neked vannak olyan beszélgetéseid, amelyeket az egykori szlovák államban élt magyar emberekkel készítettél. Ideje lenne publikálni azokat az írásokat! (folytatjuk) Helyreigazítás Lapunk 40. számában, a Vég nélküli történet illusztrációjának szerzőiéként tévesen J. Polák nevét tüntettük fel Nagy László helyett. A szerző és az olvasók elnézését kérjük. A HÉT 19
