A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Emerencia nővér hangtalan suhanással állt meg az ágynál. Csak akkor vette észre, amikor megérezte hűvös érintését a homlokán. Katinak jólesett a gondoskodás. Árvának, üresnek érezte magát, és végtelenül fáradtnak. A suhanó nővér pedig olyan volt, mint egy jelenés. "Nem tudom, hogyan létezhettek kórházak apácák nélkül" — ötlött az eszébe. Emerencia nővér siklik, mosolyog, szelíd és vigasztaló. — Isten — és mélyen meghajtja fejét — irgalmas, segít nekünk, gyermekem, eligazít bennünket — suttogja a hűvös érintés. De Katinak semmi kedve hozzá, hogy válaszoljon. Túl sok volt számára ez a két óv. Azelőtt soha nem politizáltak. Szidták olykor a fejeseket, a főnököket, a szájukkal ugyan várták, hogy vége lesz annak a nagy rablásnak, amit szocializmusnak csúfoltak, de erre a végre nem készült fel senki. Legkevésbé talán Kati. —... most hullottam le az élet tenyeréről — nyögte ki végre. — Nem tudom, mi lesz velem... Zsiga telefonja kiborította. Hétfőn lesz a tárgyalás, mit akarhat? Miről beszélgethetnek még ők ketten? Zsiga azt mondta, fontos, meg az ó érdeke is. De miért épp péntek délután? Nemrég péntekenként bevásárolni mentek. Járták a boltokat, találgatták, mi legyen a hétvégi menü... Nemrég? Volt olyan is, hogy nemrég? Vajon mit akarhat Zsiga? — Csak egy kis nyugalmat szeretnék, Emerencia nővér... Csak egy kis nyugalmat — nézett rá a mosolygó asszonyra. — Isten a nyugalom, gyermekem... Isten... De hisz ón még imádkozni sem tudok, gondolta Kati, és leborult az asztalra. Mire felemelte a tekintetét, a jelenség már eltűnt. Az aprócska kávóházak a főtéren tele voltak zsongással. Az ablakkal szemben ült le. Nézte a sokat megért teret. Megint ácsorogtak az otromba partizánszobrok körül néhányan. Hiába, megint ősz van, megint szaporodnak a tüntetések. "Hát ezt az egyet nem bánom, hogy ilyenben többé nem lesz részem" — gondolta. Meg Rákocit sem bánta. Laptulajdonos lett, most már a Szlovákia Hangja oldalain üvölti bele a világba, mennyire gyűlöli a magyarokat, a cseheket, a zsidókat... Itt állt a téren akkor is, amikor felgyújtották a zászlót. Zsiga rendelt egy konyakot, nézte a gyülekezőket. Tavaly ilyenkor itt éheztek, most meg az önálló országért rikoltoznak. 18 A HÉT Megérdemelnék, hogy megkapják — gondolta —, de akkor kardólre hánynának bennünket. A szomszédos asztalnál nagy valutaköteg cserélt gazdát. Már nem is takargatják — jutott eszébe Zsigának —, züllik a város. Az összes valamirevaló helyen valutaüzórek tanyáznak. Pénzesek, de primitívek... Kint szürkülni kezdett, meg hűvösöd hetett is, mert az örökmécsesek fölött három ember is melengette a kezét. Volt ezekben az emberekben valami furcsa, eszelős. "Ezek akár lőni is képesek lennének" — futott át rajta hirtelen a gondolat... Kati egy halk "sziával" ült le az asztalához. — Hívtál... — mondta, és összehúzta magán a kabátját. Sápadt volt és zavart. — Beszélnünk kellene... Eltűntél, meg sem beszélhettük a dolgokat. — Ne haragudj. Szeretném, ha hétfőn vége lenne... — Rajtam nem fog múlni... De ha vége, akkor egészen. Azért hívtalak. — Én semmit nem akarok, csak nyugalmat — csuklott fel Kati. — Én... Én úgyis haza akarok menni, Nemeslaposra, ezt tudod... És olyan nehéz ma lakáshoz jutni... Elvinni sem akarok semmit, nincs hová, csak az autót. Azért hívtalak. Hétfőn ezt is elintézhetnénk. — Nem sürgős. — Nekem sürgős. Én november elsejétől munkanélküli vagyok... — ... de ón nem tudok fizetni — rémült meg Kati. — Úgy is veheted, hogy földbirtokos leszek — nyerte vissza régi énjét Zsiga. — Csak cirkuszt nem akarok, annak épp elég, amit ott látsz! — bökött az ablak felé. — Úgyhogy a lakásból ne jelentkezz ki. Ha akarod, már holnap visszaköltözhetsz! Zsiga rendelt még két konyakot és két kávét. "Micsoda banális sztori — gondolta —, nem csoda, ha a bírónő sem érti, hisz végeredményben nem történt semmi közöttünk. Csak vége..." Egy kissé sajnálta Katit. Igazán soha nem volt felnőtt, mindig fogni kellett a kezét. Most meg itt ül, belebújva a kabátjába, mintha nem is ő lenne, s megint megtörténik vele valami, amit elszenved, aminek ő maga nem is cselekvő részese. Talán azért érzi jól magát a kisgyermekek közt, mert azok még nála is kiszolgáltatottabbak. Mert rajtuk még ő is képes segíteni. Zsiga annyira megsajnálta őt, hogy nagyvonalúsági rohamot kapott. SZERDAHELYI TAMÁS .—nü r...~ár 18. — Soha nem vettem neked semmi értékes holmit, ha akarod, búcsúzóul veszek neked egy bundát, hogy ne fázz... Kati fásultan, hosszan nézte őt. Hirtelen reagálni sem tudott. Csak töredezve rakta össze a mondatokat: — Azt hiszem, ez volt a baj... Nem akartál megérteni, és most is csúfot űzöl belőlem. De... De nekem már elég... És legyen elég neked is... Nem a kabátom vékony, ón másért didergek... De azért megleszek magam is... És inkább a lakást is tartsd meg. Indulni akart, de Zsiga nem engedte. Meglepte őt, hogy Kati kikérte magának a megalázást. — Ne haragudj... Nem ezt akartam... Csak búcsúzom ettől a ronda várostól, és meghülyültem kissé. És kérlek, ne utasítsd vissza a lakást, az megillet. Fannit meglepte, amikor Szerdahelyi egy nagy csokor virággal megállt az ágya mellett. — Nem kaptál külön szobát meg telefont, nem tudtalak felhívni, ma pedig pletykálnom kell valakivel. Nem haragszol, hogy éppen téged szúrtalak ki? — Baj van az Esti Szóban? — kérdezett vissza Fanni kissé elevenebben a szokásosnál. — Baj? Ugyan már, csak történt egy-kót érdekes dolog, amiről mostanában hallgatunk. Gondoltam, téged érdekelne. Hisz te tudósítottál volna, ha nem lennél ilyen lusta! Emlékszel még, hogy nyáron kaptál egy meghívást a Pesti Esti Szótól? Akkor még úgy akartál tanulmányútra menni, hogy ott lehess a Széchenyi-díj kiosztásán. — Hát most nélkülem osztották ki, vagy a főnökünk elutazott helyettem? — Nem találtad el, Fannika, senki nem volt ott. De azért hármat találhatsz, ki volt a mieink közül a kitüntetettl — Nincs kedvem találgatni, Tamás. Mostanában egyébként is olyan dolgok történnek, amilyeneket kitalálni is nehéz lenne. De ha te meglátogattál, annak biztosan oka van. — Emlékszel az egykori főnökömre, Fannika? — Minden ifjúkori botlásodra nem emlékezhetem! — Én Avarnéra gondolok. Képzeld el, ő volt az egyik kitüntetett! Amikor megtudtam, azt mondtam magamnak, Tamás, valami bűzlik Dániában, ennek utána kell
