A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
ÉGTÁJAK örvend az ismeretségnek és hogy ebédre mócsingot evett rizzsel. Huszár is lassanként felmelegedett új barátja iránt és elejtett egy-két megfontolt szót a velőscsontokról. El akart dicsekedni új ismerőse előtt az erejével, nadrágjánál fogva elkapott egy arra futkározó kisfiút, komoly és diadalmas képpel, emelt fejjel cipelte egy darabig az ordítozó, kapálódzó kölyköt — közben természetesen közelről-távolról összecsődült a nép —, elvitte a legközelebbi nagyobbfajta tócsáig és megfontoltan beleejtette. Szörnyű verést kapott érte, kis híján meglincseltók, de hősi önuralommal viselte balsorsát. Este, búcsúzás közben Pavlicsek úr azt mondta Karola kisasszonynak: — Ronda egy kutyája van. Huszár meghallotta és megneheztelt érte. Korejcóknál különben igen jó dolga volt. Megfürdették, bedörzsölték denaturált szesszel, kifésülték a gubancos szőrét — mindez azonban csöppet sem tette szebbé. Továbbra is olyan züllött képe volt, hogy az egész család szíve megesett rajta, és nem fogytak ki a sajnálkozásból. Esténként Korejc úrral eljárt a kocsmába, lehasalt az asztal alá és szomjas füllel hallgatta az öregurak politizálását. Egyszer Korejc úr virzsinája az asztal alá esett, Huszár fölkapta s odavitte a gazdájának. így jöttek rá titkolt szellemi képességeire, és az a vélemény támadta, hogy atyja alighanem vadászkutya volt. Korejc úr elhatározta, hogy megtanítja a kutyát, hogy naponta eljárjon a trafikba újságért. Két hét múlva büszkén mesélte barátainak, hogy Huszárt bármikor elküldheti újságért. Huszárnak megnőtt a becsülete, intelligens ebnek tartották, és egy séta alkalmával azt mondta barátjának, a bernáthegyinek: — Nekünk kutyáknak már unalomból is értelmeseknek kell lennünk. Intelligencia nélkül halálra unnánk magunkat. Most legalább eljárhatok a gazdám újságjáért. Arra is rájöttek, hogy Huszár különös rokonszenvvel viseltetik mindenfajta papiros iránt. Különbséget nem tett köztük, úgy vélte, hogy a papiros mindig csak papiros marad. — Ide nézzen — mondta egy ízben Bobesnak—, így szoktam csinálni. Fölkapott egy darab papirost, ami ott hevert az utca szélén és büszkén vitte a pofájában. — Csak azt nem értem, miért vernek meg, ha egy nyaláb papirost viszek haza. De nem tehetek róla, ha egy darab fehér holmit látok az utcán, föl kell vennem és haza kell vinnem. — Nem fáj néha a feje? — kérdezte aggódva Bobes. — Vagy nem származik talán terhelt családból? Magmagyarázta barátjának, hogy egészségtelen dolog szájba venni az utcán heverő piszkos papirosokat. Ha már annyira rajong ezért a fehér holmiért, odahaza Pavlicsek úr asztalán halomban fekszik a papiros, menjen el egyszer hozzájuk, délelőtt csak a takarítónő van a lakásban. Ha Huszár megkaparja az ajtót, ő lenyomja a kilincset, beengedi. Huszár másnap reggel el is ment látogatóba. Megszökött hazulról és különösebb baj nélkül bejutott Pavlicsek úr lakására. Első dolga volt felugrani az asztalra, összeszedni minden papirost, ami a pofája ügyébe került és büszkén hazavitte, miután előzőleg bekebelezte a bernáthegyi rizsporcióját. — Már megint kacatokat hozol — szidta Karola kisasszony —, még levelet is loptál valahol. Add ide! Huszár odaadta a levelet, és Karola kisasszony meglepetésére Pavlicsek úr címét látta a borítókon. Meglepetése még nagyobb volt, amikor végigolvasta az írást: "Kedves Vencelkém, drága kis kutyukám! Köszönöm a szőrmegallórt és a karmantyút. Végtelenül szeretlek és sürgősen szükségem van negyven koronára. Csókol Olgicád. Utóirat: Ma este várlak." így szereztek tudomást Korejcók Pavlicsek úr hűtlenségéről, de Huszárt dicséret helyett megint csak elnáspángolták. Pavlicsek úr majd a nadrágjából esett ki a csodálkozástól, amikor megtudta, hogy az az átkozott levél Korejcék kezébe került, és elképedt, micsoda határozott, mondhatnánk fenyegető szavakkal mondott neki örök istenhozzádot Karola. Tanácstalanságában mi mást tehetett volna — fogta a kutyakorbácsot és megcsattogtatta Bobes hátán. Körülbelül ugyanakkor a szerencsétlen Huszárt egy folyóntúli mészároshoz vitték igavonó kutyának. Ott találkozott vele régi barátja, a bernáthegyi, akinek Huszár elpanaszolta: — Ezt aztán végleg nem értem. Miért kell nekem kocsit húznom, ha a kisasszonyom otthagyta a maga gazdáját? Vagy talán őt szánták az igába, és nekem kellett a helyére lépnem? Fordította: Tóth Tibor RAFFAI SAROLTA Volt már minden Eljött a legsötétebb óra. Vasalt páncélban, vérben járt szügyig. Áltatom magam: bennem lakozik — elillant bár. Akár a könnyű pára. Szemekben volt-e fájdalom felhője elborultabb, mint lm, ezeken itt, voltak-e kezek egymásba kulcsoltak így eltitkolni reszketéseik? Voltak, Vacogó, hideg éjszakákban fel-felködló, talányos mosolyok. Voltak. A hajnal fényes tomporáról szökkenni égig fémes sikolyok. ':v '.V /. ’ Voltak napok. Tiszta, kegyetlen fények. Majd csöpp reményt 'ibráltatott az alkony. ülve bújt még szivemen, ólt már minden. mindent elfelejtünk, ólt már minden. Ó, én emlékezem. BUDA FERENC • tó J n bár fölfakad, nem száll pacsirta-módra. Itt állsz 'm egymagad sorsodba burkolódva. Istentől ellopott pénzeid szétgurulnak. Mindenki rokonod, legföllebb nyomorultabb. Te nem lehetsz okos, így vádjaidat vesd el, s mert ember vagy, jogos vétkeid ne kövesd el. Dolgozz, igyál, egyél s feküdj le este tízre. Nyelved hegyéig ér a félelem vasíze. __ A HÉT 17
