A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
OTT JÁRTUNK tott közpénzekből? Ebben az országban valahogy mindig a nemzeti kisebbségek húzták a rövidebbet, mindig ők voltak azok, akikről megfeledkeztek. Tisztelem és becsülöm azokat a derék embereket, akik önzetlenül, áldozatokra is vállalkozva segítették az NDC beindítását, de effajta közadakozásból aligha sikerül majd a zavartalan működéshez szükséges alaptőkét összegyűjteni. Nekem úgy tűnik, mintha az állam túlságosan könnyedén szeretne megszabadulni a különféle kötelezettségektől, s legföljebb alamizsnát hajlandó juttatni a nemzetiségi kultúra támogatására, noha a nemzeti kisebbségek is tetemes adóval járulnak hozzá az államkasszába befolyó összegekhez (a csehszlovákiai magyarság esetében ez kb. 13—14 milliárd korona évente). Nem hiszem, hogy ebből ne futná egy tisztességesen kiépített magyar kutatóintézetre vagy akár egy önálló egyetemre is. A negyedmilliós leieké számú Izlandon is több egyetem és intézet működük, de említhetném Ciprust is, ahol éppen annyian laknak, mint ahány magyar él Csehszlovákiában. Ekkora közösség már számottevő gazdasági potenciállal rendelkezik, joggal elvárná, hogy a megtermelt javakból arányosan részesedjék. 1989 novemberében őszintén hittünk abban, hogy a kommunista diktatúra bukása egyben gyarmati helyzetünk megszűnését is jelentette. Sajnos a későbbi fejlemények elég hamar kijózanítottak bennünket ebből a tévhitből: a hatalomnak szüksége van ugyan a lojalitásunkra és az általunk termelt anyagi javakra, de ellenszolgáltatást lehetőleg ne várjunk. Persze nem lenne semmi probléma, ha az önkormányzatok, a települések és a régiók megkapták volna azt a sokrétű jogkört, amelyről a helyhatósági választások előtt olyan sokat cikkeztek. Az anyagilag erős közösségek valóban képesek lennének az NDC-t és a hozzá hasonló intézményeket fenntartani és működtetni. A decentralizáció azonban elakadt a félúton, sót, mostanában ismét felerősödtek a központosítási törekvések. Ha ehhez hozzávesszük a törvényalkotás csigalassúságú folyamatát, joggal aggódhatunk a demokrácia jövője miatt. A nemzeti kisebbségek olyanok, mint az érzékeny szeizmográfok; génjeikben hordozzák a veszélyérzetet, ezért is jelzik hamarabb a közeledő katasztrófát. Ha egy országban a demokrácia állapotára és minőségére vagy kíváncsi: kérdezd meg az ott élő nemzeti kisebbségi állampolgárt, milyen a közérzete. A válaszában megkapsz minden szükséges információt. Nem akartam ünneprontó lenni, mégsem tudtam felhőtlenül örülni ennek a faültetésnek. Félve merem csak leírni: te törékeny kis fa terebélyesedjél és lombosodjál.J LACZA TIHAMÉR (Gyökeres György felvételei) "Magad, uram, ha szolgád nincs..." Kantámé Nagy Éva, a Csemadok szímői alapszervezetének elnöke, Pénzes Istvánnal beszélget... Szomorú, felhőktől terhes ég alatt ballagok a Szímői Alapiskola felé. Hogy miért oda? Mert Kantámé Nagy Éva, a Csemadok helyi szervezetének elnöke ott dolgozik, ott nevelőnő. Szerencsés helyzet, mivel a szervezet gondjait naponta megbeszélheti dr. Pénzes István igazgatóval, akit öt évvel ezelőtt éppen ő váltott fel az "elnöki székben”, s aki mindmáig a vezetőség tagja, ráadásul a területi választmányban képviseli a helyi szervezetet. — Most panaszkodjak vagy dicsekedjek? — neveti el magát Kantámé a tanítói szobában, ahová beszélgetni, eszmét cserélni húzódtunk. — Mondjuk inkább a tényeket — javaslom somolyogva, amire Kantámé Nagy Éva azonnal rábólint. így tudom meg, hogy a helyi szervezetnek 430 tagja van, hogy a község lakosságának nyolcvanöt százaléka tősgyökeres magyar, a felmaradó tizenöt százalék pedig "betelepült" szlovák, hogy a pártok, mozgalmak "harcából" a választásokon az MKDM került ki győztesen, s noha számos "csemadokos" tagja a képviselő-testületnek, a "politikát" igyekeznek kihagyni a helyi szervezet életéből... — Azt vallom, hogy a Csemadok maradjon meg a kisebbségi kultúra, a néphagyományok ápolójának — mondja csöndesen Kantámé. — Vigyázza, óvja tápláló gyökereinket, mert régi kincseink birtokában juthatunk csak el az annyira óhajtott jövőbe. Ebben Kantámé maga is jó példával jár a falu előtt. Evek óta vezeti, irányítja a tizenkét tagú Rozmaring éneklő csoport munkáját, s hogy milyen hozzáértéssel, azt a sok-sok föllépésük bizonyltja, no meg az a tény is, hogy a lányok, asszonyok valamennyien hűségesen kitartanak mellette. Ugyanez a hűség nyilvánul meg a huszonöt éve dolgozó színjátszó csoport tevékenységében is, amelyet immár ötödik éve Csémy Éva óvónő irányit. 1988-ban a komáromi Jókai Napokra is eljutottak, méghozzá Schwajda György "Mari" című darabjával, legutóbb pedig Platonov "Kíntorná"-ját mutatták be nagy-nagy sikerrel. — Sajnos, mostanában "csak" szórakoztató műsorokra futja az erőnkből — magyarázza Kantár - né. — Rá kellett döbbennünk ugyanis, hogy anyagi támogatást senkitől nem várhatunk. így aztán a "magad, uram, ha szolgád nincs" elv alapján pénzkeresetre adtuk a fejünket. Ennek lehetőségét, feltételét teremtettük meg a szórakoztató műsorainkkal... Ha ugyanis létezni akarunk, már pedig akarunk, pénzre van szüksége mind a csoportnak, mind az alapszervezetnek. Annál js inkább fontosak az anyagiak számunkra, mivel a már gazdag múltra visszatekintő "Vág-parti randevú" rendezvénysorozatunkat sem szándékozunk feladni... Kantámé szavaiból azt is megtudom, hogy az első ilyen jellegű összejövetelüket még 1984-ben tartották. Igaz, akkor dal- és táncünnepélynek indult, később azonban folklór-ünnepséggé, a tiszta források, a népi művészet fölkarolójává, istápolójává nemesedett. Tavaly például már külföldi csoportok, együttesek is fölléptek a "Vágparti randevúin. így, Erdélyből, Csikmadarasról, egy lakodalmas játékot hozott el a tánccsoport, a magyarországi Ádánd énekegyüttese pedig gyönyörű dalaival örvendeztette meg az értő, minden szépre fogékony közönséget. — A "Vág-parti randevúdnak köszönhetően nagyszerű kapcsolatot sikerült kialakítanunk a kürtiekkel, nagykériekkel, vág királyfaiakkal és a naszvadiakkal — mosolyodik el Kantámé. — Már-már "baráti körnek" is nevezhetném, hiszen minden évben meghívjuk őket hozzánk, és természetesen mi is részt veszünk az ő rendezvényeiken. De hívunk másokat is. Az idén például a párkányi Vasvirág tánccsoport és a deáki alapszervezet csoportja járt nálunk, s mivel nagyon jó a kapcsolatunk a pozbai citerásokkal is, Így ők se maradhatnak ki a műsorainkból... Aztán a bajokra, a gondokra terelődik a szó. Kiderül, hogy azokból is akad szép számmal. Ilyen a klub kérdése, a Jókai Színház vendégszereplésének a dolga, meg sok-sok egyéb kedvet rongáló értetlenség. — Szeretnénk egy nagyobb helyiséget berendezni magunknak, afféle saját fészket — mondja az elnöknő. — Az eddigi a fiatalok klubjának a tőszomszédságában volt, ám az ilyen "szomszédságot" nem kívánom a halálos ellenségemnek sem. A berendezést összetörték, az ablakokat kiverték, a falakat összefirkálták, szóval élték a maguk "kulturált" életét. Mi azonban nem ilyenre vágyunk, hanem igaz, értékes tartalommal kívánjuk megtölteni minden egyes napunkat... Ami pedig a színházat illeti, nos, a szövetkezeti klubnak és a kultúrháznak úgy látszik nem érdeke, hogy a "profikat" beengedje a községbe. Ezen úgy igyekszünk segíteni, hogy egy-egy bemutatóra társas utakat szervezünk Komáromba. Elvisszük az embereket a színházba, hogy a kultúra ne szoruljon ki az életünkből. Hiszen az irodalom, a művészet szeretete, pártfogolása — mindenképpen erősítő, hitet adó tényező. Erre a hitre pedig, talán mondanom sem kell, végtelen nagy szükségünk van mostanában, amikor holmi Markušok, Meőiarok és Prokešok akarnak "gondoskodni" a jövőnkről... Itt tartunk a beszélgetésben, amikor csatlakozik hozzánk Pénzes István is. Ó hozza szóba a tervezett Jedlik Ányos-szobrot, amelyet a falu nagy szülötte már rég megérdemelt volna, de ő említi fel azt a példa értékű kezdeményezést is, mely szerint az idősebb tagjaikat segítendő, az alapszervezet kasszájából fizetik elő számukra az A Hétét. — Együtt, egymásért dolgozunk — mondják csöndesen, amikor látják, hogy szedelőzködöm. — Csak ez nyithat ugyanis utat a jövőbe — teszik még hozzá kisvártatva. Amikor az épületből kilépek, mintha a szavaikat akarná igazolni, a komor felhők mögül kikandikál a nap... TÓTH ELEMÉR A HÉT 3
