A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
PARANCS JÁNOS Suttogó hang sötétségben élek, nem látjátok arcomat, rejtélyesnek véltek, féltek tőlem, elkerültök, pedig nem vagyok már csak remegés, csak sajgó bűntudat, ha szólni tudnék, gyötrelmes magányom említeném, és könyörögnék: legalább megvető pillantásra méltassatok, amikor a végső útra készülődöm, irgalmat nem remélek, már csak annyit kérek: kössétek föl majd az állam, zárjátok le a szemem GERGELY JÓZSEF Könyörgés színekért Valami színt még. Uram, fáradt szemembe, lám, lebbenti szoknyáját a fűz és a juhar, homály-oszlató, visszajáró fehér bárányt, tengeren bárkát. Uram, tudom, nem vagy fukar. Lila derengést a kies völgyekbe. Uram, bíbort a hegyekre, míg időm nem ér véget, érett kalász-sugárt, a végtelen sugárzást, Uram, és a vadlibák vé-jén túli kéket. egy, az utcánkat gyakran megtisztelő rühös róka zsákmányának, egy fehér kakasnak a tolláit, és így mindjárt érthető volt, hogy nyúlunk lakást változtatott. — Gyerünk az árokhoz — indítványozta István. Az árok valójában nem árok, hanem mély vízmosás, szeles időben szeret benne elfeküdni a nyúl. Szikra messze elöl járt, miatta mi lassacskán felfelé kapaszkodtunk a meredek oldalon. Rossz is volt a járás, mert az éjjeli fagy felengedett, és nyálkás, csúszós lett tőle a talaj felülete. Amint éppen megállni készültem, hogy gyönyörködjem a tájék szépségében (azaz hogy kiszuszogjam magam), felhangzik egyszerre Szikra állóra-csaholása. Első pillanatban macskára gyanakodtam, amelyet Szikra nyilván a vízmosást szegélyező akácos tetején gallyaztatok fel, de aztán feltűnt, hogy másképp szól valahogy az az állóra-csaholás, mert szinte kicseng belőle: — Jaj, jaj, siessetek, mert még elmegyl Igyekeztünk is, mert csúszós talaj ide, meredek hegyoldal és vén csontok oda, az ilyen csaholás jó megifjító injekció! Most már tudtam, hogy nem felgallyazott macskának szól a csaholás, mert láttam Szikrát a vízmosás túlsó oldalán, és azt is, hogy nem föl a fára ugat, hanem egy helyben a vízmosás szólón. A szegélyező fák vízkimosta gyökórzete, az odadobált rőzse, mind jó búvóhelye minden ragadozónak, de Szikra oda nem tudott lemenni. Végre hozzám érkezett István. — Vadmacska lesz, vagy róka — súgta izgatottan. De hát az a valami nem akart kiszabadulni, Szikra akárhogy csaholta. — Kerüljön át István, a túlsó oldalra, és vizsgálja meg a gyökórzetet meg a súgót. István mindjárt el is indult, hogy nagy kerülővel elérjen Szikrához. Jómagam puskával vártam a folytonosan csaholt valami kipenderítését. Útközben István szerzett egy hosszú dorongot, úgy érkezett meg Szikrához, és most intett, hogy vigyázzak ám, mert elkezd "zuhogni". De hiába piszkálta, csapkodta a gyökórzetet, az a valami csak nem akart kiugrani, Szikra ellenben annál dühösebben csaholt. — Megpróbálok lejjebb ereszkedni — mondta István. Úgy is tett, a gyökerekbe kapaszkodva leereszkedett vagy másfél métert, és most már onnan kezdte a rőzsehalmot ostromolni; persze csak fél kézzel, mert a másikkal kapaszkodnia kellett. így már nem kellett sokáig ütögetnie a rejtekhelyét, mert egyszerre kipenderült a rőzsóvel takart gyökórzetból egy pompás nyest. István kiáltásával — ott megy a nyest! — majdnem egyszerre szólt a puskám is, és szép gereznájú zsákmányom lezuhant egyenest a vízmosás fenekére. Jó tízmóteres volt a mélység, de Szikra valahogy mégis lecsúszott hozzá, és nagy üggyel-bajjal fel is hozta, hogy aztán átvegye a jól megérdemelt fejsimogatást. Annyi bizonyos, hogy ilyen potyán sosem lőttem nyestet. A zsákmány a hátizsák aggatókára került, és amíg ez a művelet tartott, István megjegyezte, hogy álmában egyre csak fagyökórbe kapaszkodott. És lám, teljesült az álma... Azt is megállapítottuk, hogy Szikra állóra-csaholása előtt nagyon zajongtak arrafelé a szajkók. Lehet, hogy a déli verófény madarászásra késztette a nyestet, de aztán észrevett valamit és visszavonult a rejtekhelyére. Szikra nyilván visszavonuló útjánál vehette fel a szimatát. — Megvan már a napszám — szólt István —, de azért lőjük meg a nyulat is! Nagy nekifohászkodással elindultam a görgeteges meredeken. István tőlem vagy nyolcvan lépésre zörgette a bokrokat. Szikra meg köztünk keresett. Éppen megbillent alattam a görgeteg, amikor István felől egy nyúl villant meg az avarfűben, így aztán nem csoda, hogy az első lövésem melléje ment. Kétségbeesetten igyekeztem magamat egyensúlyozni, és a második lövésem fel is bukfenceztette a tapsifülest. Meg volt tehát az ajándék nyúl. Mégis, István biztatására tovább kapaszkodtunk, hogy aztán majd egy, a vízmosást szegélyező sűrűt felém hajtson: itt meglőttem a második nyulat is. Igen, máshol csak annyit írna az ember, ha ugyan megírná, hogy meglőtte a második nyulát is, de hát nálunk a nyúl: Nyúl és így annak is el kell mondanom a történetét. Egy csúnya kapaszkodó lábánál álltunk. — Nézzük meg ezt a sűrűséget — mondta, és a fölöttünk magasló szakadékon völgyet háborító cseresűrűség felé mutatott. — Álljon meg a "fatolvaj-ösvónyen", ón meg Szikrával megnyomom a sűrűt. Szikra pórázra került, István meg figyelte, hogy körülbelül mikor érhetek fel. Bizony lassan ment a kapaszkodás a cudar, görgeteges meredeken. Háromszor is "gyönyörködnöm kellett a táj szépségeiben", amíg végre felértem. Mégis, feljutottam, de nem álltam az István kijelölte helyre, hanem feljebb mentem jóval, egy erdei útra. Jól tettem, mert nemsokára megvillant a sárga cseravaron egy nyúl, s odadobott lövésemre fel is fordult rögtön... így aztán vége lett a vadásznapnak, másfél óra alatt egy nyestet meg két nyulat lőttem. Az olvasó bizonyára csödálkozik, hogy egy ilyen csekélység is vörösbetűs vadásznapnak számíthat nálam. Nono!... lőttem ón is valaha egy perc alatt három oroszlánt, másfél óra alatt két elefántott, meg egy orrszarvút, hogyha nem is voltam "szép asszony kocsisa", ahogy a mondás tartja. Mégsem voltak azok olyan vörösbetűs vadásznapok akkor, mint ez a mostani, mert ahogy az előbb is mondtam, minden viszonylagos ezen a világon. A HÉT 17
