A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
Jack Ritchie: A whiskys pohár % A garázstetőn valami megcsikordult, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, pedig majdnem az életemmel fizettem. Éppen a whiskymet kevertem szódával, mikor egy ismeretlen betolakodó a nyitott ablakon keresztül a dolgozószobámba lépett. Szimpatikus arca volt, nagy fülei ás eléggé gyűrött ruhája. A jobb kezében pisztolyt tartott. Meghallgattam bejelentését, hogy azért jött, hogy megöljön. — Nem szeretnék oly módon kimúlni a világból, hogy azt se tudjam miért — mondtam halkan, remegő hangon. — Legalább azt szeretném tudni, ki bérelte fel magát, hogy így végezzen velem... — A felesége. Az okát bizonyára tudja. • —T ermészetesen — bólintottam. — A pénzem szeretné. Az alkalmatlankodó végigmért, majd ezt mondta: — Nem csak azt akarja. Hány éves maga, Williams úr? — Harmincöt. — A felesége? — Huszonkettő. A férfi megköszörülte a torkát, és megjegyezte: — Mi mást várhatnak ilyen fiatal feleségtől. — Legfeljebb azt, ha nem tud velem élni, beadja a válópert, s az összes költséget rám hárítja. De azt, hogy gyilkost küldjön a nyakamra? Na, erre gondolni sem merteml — Williams úr, a maga felesége\egy gyönyörűség. De e mellett ravasz és előrelátó. Csodálkozom, hogy erre már korábban nem jött rá. A pisztolyra néztem, melyet még mindig a kezében tartott. — Gyilkolt már életében? — kérdeztem. Megrázta a fejét. — Nem, még nem. Újonc vagyok ebben a szakmában. — És profi lesz? Nem válaszolt rá. — Remélem, nem siet. Már itt van néhány perce, s ón még mindig élek. — Ráérek — mondta csaknem mosolyogva —, a város központjába taxival utazom, s így behozom a magánál töltött időt. — Bocsássa meg kíváncsiskodásomat, de engem a fogadott gyilkosok lelkivilága mindig érdekelt. Mondja csak... hm, hm Iksz úr... — Smithnek hívnak. Larry Smith vagyok, kitanult autóvillanyszerelő. 30 A HÉT — Mondja csak tehát, Smith úr, vár addig a lövéssel, míg magát szórakoztatom? — Ha nem lép túl egy bizonyos időértéket. Reggel időben meg kell jelennem a munkahelyemen, öt személygépkocsi javítása vár rám. — Értem. Természetesen. De nem inna meg egy pohárka erőset? — De igen. De azt is szeretném látni, hogy készíti el az italt. — Már csak nem gondolja, hogy én itt mérget is tárolok? — Azt nem, be kell ismernem, de azért tudja, az óvatosságból soha nem elég. A pohárba whiskyt öntöttem, s beletettem egy jégkockát. Elfogadta az italt, majd kényelembe helyezte magát a fotelben. Én az asztal szélére ültem. Ittunk, s mindketten poharainkat egymás mellé az asztalra állítottuk. — Jól esik. Ebben a hőségben ez a legjobb ital — dicsérte. — Örülök, Smith úr, hogy ízlik magának. De még az érdekelne, hogy tettét, mármint a gyilkosságomat, hogyan fogja álcázni? Mint öngyilkosság, vagy mint rablógyilkosság? — Inkább az utóbbi. Ha agyonlőttem magát, egy kis felfordulást csinálok itt az irodájában. Kihúzkálom a fiókjait, s valamit szótdobálok a papírjaiból. Természetesen ügyelek arra, hogy ujjlenyomat ne maradjon utánam. — És mit visz el? — Csak pénzt, mert egy új személykocsit akarok venni. Minden más holmi értékesítése egy rablógyilkos számára veszélyes lehet. S egyébként is, a művelet végrehajtásáért a felesége bőkezűen megfizet. — Nézze, annak a képnek az értéke ott, harmincezer dollár — mondtam. A férfi a képre nézett. — Csábító — mondta, de rögtön hozzátette — azt én nem vihetem el, mert könnyen rám bizonyítanák, hogy ez a magáé volt. — De nem tudja, mi van ezalatt az eredeti kép alatt. A páncélszekrény ajtaja, s benne tizenötezer dollár. Természetesen készpénzben. — Ez sok pénz, Williams úri — Tehát, mit cselekszik most? A fiatalember még egyszer a képre nézett, majd megrázta a fejét. — Sajnálom, de ezt az ajánlatot nem fogadhatom el. Akkor meg a felesége intéztetne el. — Értem — mondtam, — de a képet azért csak megnézheti, vagy nem? A félig kiivott pohár tartalmával a kezemben felálltam. A hátamban éreztem Smith úr figyelő tekintetét, de a rám szegzett pisztoly csövét is. Smith úr habozott, meghúzza-e a ravaszt, vagy sem. A kíváncsisága azonban győzött. Lassan leakasztottam a képet, és Smith úr kezébe nyomtam, majd kinyitottam a páncélszekrény ajtaját. A szekrényből egy vastag borítékot vettem elő, s vígan felemeltem. — Látja? — kérdeztem, s közben a páncélszekrénybe betettem a kezemben tartott poharat, majd bezártam. Aztán visszaakasztottam a képet. Mindketten újra leültünk. —■. Átráztam magát, Smith úr—mondtam nyugodtan. — A borítékban csupán csak használt csekkek és régi pénzügyi bizonylatok vannak. Nézze csak — tettem még hozzá, és tartalmát kiszórtam az asztalra. A férfi elsápadt. — Miért tette ezt? — Miért? Hogy bezárhassam a szekrénybe a maga poharát. Az asztalra nézett. — Hiszen az ón poharam itt van. — Dehogy — mondtam nevetve — téved. Az az én poharam. A magáé az ujjlenyomatokkal együtt a páncélszekrényben van. Kicseréltem, mikor maga a képet nézte. — Hiszen az csak egy pillanat volt. — De annyi elég volt nekem. — Az lehetetlen — morogta Smith önmagának. Megvontam a vállam. — Meg vagyok győződve, hogy a rendőrséget érdekelni fogja, mit keres a whiskys pohár a meggyilkolt páncélszekrényében. Ujjlenyomatokat vesznek róla, magára pedig a villamosszék vár. A férfi homlokát kiverte a veríték. — Azonnal adja vissza azt a poharatl Hogyan nyílik az a szekrény? Beszéljen, mert megölöml — Ne kiabáljon, nincs értelme. Jelszóra. Ha agyonlő, nem megy vele semmire. Kinyitni úgyse tudja. S azt is tudjuk mindketten, ha visszaadnám, meghúzná a ravaszt. Smith egy pillanatra elhallgatott, csak nehezen lélegzett. Aztán megkérdezte: — Mit szándékszik csinálni? — Ha nem ló agyon, s most már feltételezem, hogy nem, a poharat elviszem egy magándetektívhez. Ujjlenyomatokat csináltatok róla, azt le-
