A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
GONDOLKODÓ CSÁKY PÁL GENFI TANULSÁGOK I. és sok egyéb, ami a könyvben írva áll, ma már általánosan ismert. Ami ezt az emberi sorsot — történelmet — az átlagtól megkülönbözteti, az elsősorban az, hogy soha sehol egy pillanatra sem törődik bele abba, amit a hatalom — vagy ahogy Werfel fogalmazott — a rend rákónyszerít, vagy rákónyszerített. Az embertelenség, a kényszerítő hatalom elleni lázadása olyan erkölcsi szilárdságot, olyan emberi tartást és jellemet mutat, amellyel szemben a hatalom tehetetlen. Igazának, emberségének tudatában cselekszik, amikor felkeresi az USA prágai nagykövetségét, hogy a Csehországba kényszerített magyarok mérhetetlen szenvedéseiről szóljon, s bár megkísérli a távoli Amerika szabadságának lehetősége, a nagykövetségről azzal megy vissza Protivínbe, hogy számára csak egyetlen út járható, az, amely visszavezet a szülőföldjére. "Ekkor vett nagy fordulatot a sorsom kereke" — mondja. "Már csak egyre tudtam gondolni reggel felkeltemben, este lefektemben: vissza, vissza a szülőföldre." Ez a balladás életút, amelyről azt is mondhatnánk, végül is, hogy szerencsésen zárult, egy a sok-sok ezer hasonló életút és sors közül. Még így kiemelve is ezernyi rokona van és volt. Szerencsés embernek tartom Ujváry Zoltánt mégis, hogy egy ilyen éietutat végigkövethetett, és ugyanakkor mi olvasók is szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy a szerző révén ennek az egyszál gömöri magyar embernek a történelmét megismerhettük. Fábry Zoltán a szlovákiai magyarságot a vox humana népének mondotta egykor. Amit Ujváry Zoltán a Szülőföldön hontalanul című munkájában összefoglalt, maradéktalanul Fábryt igazolja. S azt is egyben, hogy az ilyen dokumentumok nélkül megírhatatlan a közösség, a nemzet hiteles történelme. Kár, milyen nagy kár, hogy annyi sokan magukkal vitték a maguk történelmét a temetők agyagmély birodalmába... Mérhetetlen mennyiségű történelmi tapasztalat, megszenvedett tudás enyészett semmivé az elmúlt öt évtized közönyében, s e hiányt nem pótolja, mert nem is pótolhatja semmi. Sem a mulasztás mai felismerése, sem pedig kimondása. GÁL SÁNDOR Az idén, július 1-től 19-ig rendezték meg Genfben az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia soros találkozóját, amelynek megvalósításáról a Helsinki folyamatba bekapcsolódott 35 ország legfelsőbb vezetői döntöttek tavaly novemberben, Párizsban. A találkozó témája számunkra kiemelt fontossággal bírt, tekintve, hogy az egyezmény alapján a kisebbségi jogkezelés problémakörét volt hivatott megvitatni. Fontos volt ez a találkozó számunkra azért is, mivel a hazai kisebbségi politikai mozgalmak képviseletében először vehettünk részt ilyen rangos konferencián. Az alábbiakban a konferencián szerzett tapasztalataimat szeretném összegezni és megosztani az érdeklődőkkel; hangsúlyozom, hogy véleményemet a találkozó számos résztvevőjével való konzultáció után alakítottam ki. Először is néhány szót a konferenciáról, amely elsősorban a témával kapcsolatos szakemberek találkozóját jelentette, akik véleményüket dokumentumokba foglalva terjeszthették a Helsinki utófolyamat valamelyik következő, magasabb szintű találkozója (legkézenfekvőbben a szeptemberi moszkvai külügyminiszteri találkozó) elé. Kötelező erejű megállapodást tehát a konferencia eredendően nem fogadhatott el. További fontos tudnivaló az ilyen konferenciákról, hogy közös nyilatkozat vagy záródokumentum elfogadásához az összes résztvevő jóváhagyása szükségeltetik, nem elég a többség beleegyezését megszerezni. Ez a hasonlójellegű rendezvények mély sebezhetőségét mutatja, s ebből következik, hogy az itt kidolgozott és elfogadott dokumentumok csupán a nemzetközileg elfogadott minimumot rögzítik, rögzíthetik. Maga a konferencia két szinten folyt. Az egyik a hivatalos küldöttségek tanácskozásai, szekció- és plenáris ülései, míg a másik az ehhez kapcsolódó, az ún. NGO (non-governmental organizations, nem kormányzati szervek) szekciójának rendezvényei, tanácskozásai, előadásai. Mi, az MKDM és az Együttélés képviselői ez utóbbi munkájában vettünk részt. A sovány eredmények láttán sokan azt mondják, nem érnek semmit az ilyen nemzetközi konferenciák. Én ezzel a nézettel nem tudok egyetérteni. Az elmúlt évekhez, évtizedekhez viszonyítva mégiscsak előrehaladást jelent, hogy a téma ott van a nemzetközi köztudatban, a tanácskozások napirendjén, a tagországok érzik, ezzel is foglalkozni kell. Nem utolsósorban persze az ilyen találkozókon érlelődnek ki azok a nemzetközi dokumentumok, amelyekre úgy-ahogy mégiscsak hivatkozni lehet, mint például az Emberi Jogok Nemzetközi Egységokmánya, a sokat idézett Koppenhágai Záródokumentum vagy az Európa Tanács híres, 1134/1990 számú határozata. A mostani genfi találkozónak is — több résztvevő egyöntetű véleménye alapján — egyik fontos hozadéka, hogy a résztvevők a jugoszláv válság nyomasztó árnyékában fokozottan tudatosították, hogy Kelet- és Kelet- Közép-Európában megállíthatatlan emanctpációs folyamatok játszódnak le, a nemzetek, és a kisebbségek szintjén, és ezek a történések egyre keményebben feszítik a status quo-t, a második világháború utáni békerendszert. A problémát kezelni kellene, ezzel elvileg majd mindenki egyetért, ám a mikéntre már nehezebben tudnak választ adni. Mérvadó vélemények szerint is fokozottan oda kell figyelni a jelenségre, egyrészt a nemzetek önrendelkezési jogának tiszteletben tartása szempontjából, amelyet már több fontos nemzetközi dokumentum rögzít, másrészt a kisebbségek jogainak garantálása szintjén is, amely bizony még sok kívánnivalót hagy maga után. Hatékony nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kidolgozására lenne szükség, s nem megengedni, hogy a problémák akuttá váljanak. Egyrészt tehát érzik, hogy a probléma a kapun dörömböl, másrészt azonban rettegnek a status quo megbomlásától. Genfben ugyanis nagyon éles kétoldalú viták is lezajlottak, így pl. a törökök és a bolgárok, a jugoszlávok és az albánok között (a jugoszláv delegáció önmagában is furcsa képet mutatott, tekintve, hogy a küldöttség horvát és szlovén nemzetiségű tagjai nem voltak hajlandóak odaülni szerb nemzetiségű küldött-társaik mellé); élesebb véleménycserére került sor a magyar és a román küldöttség tagjai között is. Számos küldött nem is palástolt rémülettel vette tudomásul, hogy ez az egész problémacsomag egy dominósor, amely, ha egyszer el kezd dőlni, senki nem tudja, hol áll meg. Folytathatnám ugyanis a fenti sort például a török — ciprusi vagy a bolgár — jugoszláv kontraverzióval, utalhatnék a külügyminiszterek nemrégiben a kérdéskör kapcsán Prágában is megnyilvánult tanácstalanságára. A lényeget csak úgy tudom kifejezni, hogy a világ ódzkodik a problémával való érdemi foglalkozástól és nem is igen tud mit kezdeni vele: sem a tudás, sem az akarat nincs meg a kérdéscsoporttal történő érdemi szembenézésre. Nem csoda tehát, ha legtöbben a témában való lassú előrehaladást egyes kormányok lassítási igyekezete sikerének fogják fel. A hivatalos delegációk ezen a konferencián is három csoportba voltak oszthatók. Az elsőbe azok, amelyek a kérdésben egyértelmű előrehaladást szerettek volna elérni, eme csoport élharcosai közé tartozik évek óta a magyar delegáció, de ide sorolhatnánk Olaszországot, Ausztriát, Finnországot, Kanadát stb. is. A második — legnagyobb számú csoport — a témát megtárgyalásra érdemesnek találta, nem szorgalmazta azonban a kérdésben való lényegesebb előrehaladást, sem bármiféle záróokmány elfogadását, Ebbe a csoportba tartozott számos társával a csehszlovák küldöttség is. A harmadik csoport egyértelműen hátráltatta a konferencia munkáját; mondanom sem kell talán, hogy ominózus díszpéldányuk a román küldöttség volt, de nem okozott sok örömet a felemás jugoszláv, a bolgár, a francia vagy akár a spanyol delegáció sem (Folytatjuk) A HÉT 5
