A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY — Szörnyű ez a hangzavar. Mennyivel kellemesebb volt hétközben. Holnapra ki kell találnunk valamit, mert itt be lehet csavarodni ettől a sok flúgos ürgétől. Még szunyálni se hagynak — tápászkodott fel Zsolt, és sértődött arccal, üres tekintettel meredt a strand területén nyüzsgő szombati tömegre. — Mondtam, hogy menjünk inkább a Duna-partra egy jó terebélyes fa alá. Ott kialudhatnánk magunkat — ült fel Zsófi is az ikerlányok, Kati és Klári pokrócán. — Semmi vész. Mindjárt megjön Sanya a dinnyével. Megesszük, aztán olaj — az ikrek kuncogni kezdtek: már megint szinte egyszerre mondták ugyanazt. — Remélem, a zöldséges betartotta ígéretét: egész éjjel hűtőben hagyta fáradozásunk gyümölcsét. A görögdinnye hidegen az igazi! — könyökölt fel Laci is. — No te vén hasászl Hajnali négyig csak hideg dinnyéről ábrándoztál, amíg megraktuk a vagonokat zöldséggel meg gyümölccsel... — Vacak egy meló volt! Azt hittem, sohase lesz vége. Aztán meg, hogy nyaralás! — Ne nyafogj, Lacii Kibírtad. A zöldséges is jól járt, meg mi is. — Mi aztán igen! Ide nézzetek! — villantotta rájuk napbarnította arcából hófehér fogsorú mosolyát Sanya. Kissé fújtatott a sietségtől, s amint előregörnyedve óvatosan letérdelt, a pokrócon egy orráról legördülő óriási izzadságcsepp előzte meg az eddig hóna alatt szorongatott két nagy, a hőségben bepárásodott, szinte harmatos görögdinnyét. Hatalmas üdvrivalgás követte szavait. Zsolt és Laci szeméből menten elszállt az álom, a lányok is felélénkültek. — Várjatok, nekünk van egy hatalmas nejlonzacskónk — és már terítették is a két dinnye alá. — Nekünk meg disznóöló késünk — tette Zsolt a kenyérvágó kést a pokrócra. — Rajta, Sanya, te vagy a böllérl — No nézzük csak, ki hogyan melózott?! Aszerint osztom, ahogyan a zöldségesládákkal sürgölődtetek az éjjel — törölte homlokáról az izzadságot könyökhajlatába Sanya, aki a két 18 A HÉT hót táborozás alatt annyira lebarnult, hogy akár arabnak is beillett volna. Zsófi időnként rajta felejtette a szemét. — Hohó, még csak az kéne! Akkor ón egy falatot se kapok? — szólalt meg hirtelen a már egy ideje közelükben álló szőke fiatalember. — Péter! Hát te hogy kerülsz ide? — ugrott fel Sanya után Zsolt is szemmel látható örömmel. Jó időbe telt, amíg a kölcsönös üdvözlés, majd az egymást túlharsogó kérdósözön után észbe kaptak, hogy nincsenek egyedül, s éppen dinnyeosztás közben lepte meg őket a Péternek nevezett jövevény. A három lány és Laci egy darabig szótlanul bámult rájuk, aztán — látva, hogy azok hárman nem bírnak egymással betelni — nekiláttak a dinnyének. — Micsoda élvezet! Amint az ínyeden érzed a dinnyelevet, hűs nedű menti szomjhaláltól életedet. — Úgy látszik, Lacinak ízlik a dinnye. Fölébredt benne a rímfaragó — nevetett Zsolt. — De ti még nem ismeritek egymást. Ez Péter, gimibeli osztálytársunk, egyúttal Sanya volt padtársa. Most kertészmérnök. Magyarországon végzett, ott is kapott állást.' — Éter mindig szerencsés fickó volt. Mert nekem csak Éter maradsz. Emlékszel arra a kémiagyakorlatra Dávid tanár úrnál? Igaz, akkor még elvtársnak kellett szólítanunk. No gyere dinnyét enni, mert ezek a bélpoklosok mind befalják, pedig mi is megdolgoztunk érte — Sanya a fűbe kuporodott, hogy a vendégnek jusson hely a pokrócon, és feldarabolva a maradók dinnyét, ó is derekasan nekilátott. Zsófi hosszú pillantást vetett Sanyára. — Milyen szépen eszik: nem szürcsöl, nem csámcsog, és a magokat sem köpködi maga köré. Hát akkor hová teszi? Nicsak, elropogtatja, mint csikó a zabot. Milyen muris — gondolta mosolyogva. A fiú megérezte Zsófi tekintetét. Kissé zavarba jött, aztán megszólalt: — Rólatok meg a nagy evésben teljesen megfeledkeztünk. Pedig Éternek majd kilyukad az oldala a kíváncsiságtól, hogy kik vagytok. A két világoskék bikinis az unokatestvérem, Kati és Klári. Azért hordanak mindig SZERDAHELYI TAMÁS mk egyforma ruhát, hogy még véletlenül se különböztethesd meg őket. Zsolt mellett meg a testvére, Zsófi. Mindhárman gimnazisták. Laci a munkatársam Pozsonyban, de különben idevaló, Patra. Neki köszönhetjük az olcsó nyaralást, meg a zöldségesnél az alkalmi munkát. — Nahát! — Péternek még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. — Te lennél Zsófika? Hajói emlékszem, hatodikos voltál, amikor utoljára láttalak. — Azóta már ő is a mi volt tanárainkat szidja, vagy dicséri, a gimiben. El se hinnéd: alig változott eddig a tantestület, hiába volt az úgynevezett forradalom. — Állítólag szeptember elsejétől másképp lesz. Új igazgatót neveztek ki, egy történészt. Talán az majd változtat a tanítási módszeren is. Mert amit mostanáig műveltek az iskolánkban, az minden volt, csak tanítás nem. Inkább tanári iskolakerülésnek nevezném: mit kell tenni, hogy minél kevesebbet tudjanak a diákok, és a tanárok a legkellemesebben töltsék idejüket az iskolában. — Hát, már a mi időnkben is sok nem oda való ember tanított. Rátermettsógi vizsgát kellene tenni minden pedagógus pályát választó fiatalnak. De ez csak utópia. — Majd úgy lesz, ha Európába órünkv — Čarnoguský szerint már fél lábbal ott vagyunk. — Tudod, hol vagyunk fél lábbal? — Pedig szerintem az a legnagyobb disznóság, ha egy pedagógus nem tanít rendesen. — Csak ne túlozz! Ugyanolyan disznóság az is, ha egy kőműves a munkaidejében nem azt a munkáját végzi, amiért fizetik, hanem fusizik. — No de... — Semmi no de! Disznóság az a javából, mert egy kőműves simán négy és fél ezret vág zsebre havonta, míg a pedagógusok fizetése... — Hagyjuk a fenébe, kár ezen vitatkozni! Mostanság mindenki csak a nagy fizetést akarja zsebre vágni, de a melóhoz senkinek se fűlik a foga. Majd mi megmutatjuk a öregeinknek... — Én nem akarok semmit se megmutatni nekik. Elég baj az, hogy olyan
