A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
vacak korban éltek. Ráment a fiatalságuk az úgynevezett szocializmus ópítísóre. Ha összehasonlítom, hogyan él Nyugaton egy gépészmérnök, és hogyan nálunk... — Zsolt csak legyintett. — Ugyan már, Nyugaton is vannak munkanélküliek. Ott sem fenékig tejföl, hidd el — tette Laci a dinnyehójkupac legtetejére az utolsó, szinte sötétzöldig rágott dinnyehéjat. — Az igaz, de ott azért nem bánnak el olyan egyszerűen a dolgozóval, mint nálunk. Amikor apám elvesztette az állását, hiába kapott munkanélküli segélyt, abból nem éltünk volna meg, ha anyánk nem dolgozik. Nyugaton addig kapja az ember a segélyt, amíg el nem tud helyezkedni a szakmájában. Nálunk meg... Mérnök létére apánk most tehertaxis. Igaz, sokkal többet keres, mint eddig bármikor, nem arról van szó, de valahogy nagyon megváltozott. Egészen más ember lett... — Július végén mamát is elbocsátották. Majdnem munkanélküli lett ő is. Csak az volt a szerencse, hogy az egyik kolléganőjének az anyja, aki a rádió telefonközpontjában dolgozott, nyugdíjba ment. A mamánk most telefonkezelő — szólt közbe csendesen Zsófi, mert félt, hogy Zsolt olyat is el talál mondani az apjukról, amiről még egymás között is hallgatnak. — Eddig minden nyáron együtt nyaralt a családunk, most meg... — Miért, talán nem érzed jól magad velünk? — hangoskodott Sanya, de szeméből megértés sugárzott. És talán részvét. — Most meg direkt szerencse, hogy a mama inkább kifizettette a szabadságát az előző munkahelyén, az új helyen meg még nincs szabadsága. Különben apánk jóvoltából nyaralhattunk volna Szencen, a Csemadok üdülőjében az ősökkel meg a barátaikkal — sistergett Zsolt. — Szegény Orsi. Ha tudja, hogy mi nem megyünk, akkor ő is inkább velünk jött volna ide, Patra. Igaz, a szülei nem biztos, hogy elengedték volna. — Csodálkoztam, hogy téged elengedtek— nyújtózott nagyot Laci, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. — Csak azért engedtek, el, mert Zsolt és Sanya megígérték, hogy vigyáznak rám. — Várjatok csak! Mit is mondtatok az előbb? Itthon valóban ilyen pocsék a helyzet? Már ami a munkanélküliséget és az elbocsátásokat illeti. — Még annál is pocsékabb. Egymás után fuccsolnak be a vállalatok. — Mi az, már minket is elért a létbizonytalanság? Pedig úgy tanultuk, hogy az csak a kapitalizmusban van. — Frászt! Nálunk van csak igazán! Mert a többségnek még összekuporgatott pénze sincs. — Van. A nyugdíjasoknak: sírkőre meg temetésre. De különben is, szerintem a mai világban a legbiztosabb dolog nyugdíjasnak lenni. Szégyen, gyalázat ez az államra nézve, de így van. Egyedül a nyugdíjasok lehetnek biztosak abban, hogy mondjuk fél év múlva is megkapják a járadékukat. — Sőt, időnként még emelik is a nyugdíjukat. A munkahelyek többsége pedig befagyasztotta a béreket. Nincs béremelés, nincs rá alap. Azonkívül retteghetsz, mert ma még van állásod, de holnap már kitehetik a szűrödet. — Ha belegondolunk, a legroszszabb a fiataloknak, mert a bérük kevesebb egy jó nyugdíjnál. A nyugdíjasnak általában van ruhája, bútora lakása... — És kevesebbet költ kajára. Én például mindig éhes vagyok, de nem cserélnék a nyugdíjasokkal — vigyorgott Laci. — És mije van egy iskolából kikerült fiatalnak? A rajta levőn kívül semmije. Főleg ha városi értelmiségi családból származik. — Csak annak van pénze, aki úgy hajt, mint Laci zöldségese. A családja segítségével maga termel, árusít, a fölösleget meg Csehországba szállítja, szerződést kötött rá. Hajt, mint a barom, nincs se éjjele, se nappala. És mi haszna lesz az egészből, ha kap egy infarktust, és feldobja a talpát?! — Hagyjátok a fenébe a filót! Gyertek, ússzunk egyet! — Én inkább oda mennék, ahova a király is gyalog jár — nevetett Sanya. — Úgy látszik, sok dinnyét ettem. — No menjünk: ki vizezni, ki vizelni — szellemeskedett Laci. — A malacok a kettőt egyszerre teszik — kuncogtak az ikrek. — Pedig a szakemberek, mármint az orvosok szerint ez nagyon veszélyes. Nemcsak a többi fürdőző szempontjából, hanem annak is, aki a medencébe... Szóval, hogy szakszerű legyek, a vizeletürítés után a záróizom összehúzódásakor a medence piszkos vizéből egy cseppnyi szinte beszippantódik és... — Jól van, Sanya, meggyőztéll Előbb mindnyájan vécére megyünk. Mégis orvosnak kellett volna menned, nem szakmai továbbképzőbe és ápolónak a gimi után. — Ami késik, nem múlik. No menjünk. Útközben kidobjuk a dinnyehójat, mert Pat összes legyét és darazsát idecsődítjük. — Ez az utolsó szabad nyaram, jól ki kell használnom. Aztán vagy dolgozni megyek, vagy katonának — tápászkodott fel lustán Zsolt. — Munkahelyed van már? — kérdezte Péter. — Nincs. Ezért is irigyellek egy kicsit. Hacsak nem sikerül egy külföldi tanulmányút, de erről csak anyám tud. Amíg nem vagyok benne biztos, nem szívesen beszélek róla. — Nem volt elég a tanulásból? — Ne is emlegessétek a tanulást! — kiáltott szinte egyszerre a három gimnazista. — Mindjárt itt a szeptember. — Talán nem is bánom — morfondírozott Zsófi. — Kíváncsi vagyok, mi változik az új tanévben. — Lehet, hogy semmi. Hidd el, azért egy kicsit irigyelünk benneteket — kezdte Klári, majd Kati folytatta: — Nálunk, Komáromban elég szigorú a rend meg a tanárok is. És talán izgalmasabb nagyvárosban iskolába járni. — Higgyétek el, nem igazán jó dolog az, ha az ember a tanárok jóvoltából lógja el az órákat. És ha iskolában kell lenned, akkor az olyan mindegy, hogy az iskola nagyvárosban van vagy az erdő közepén. Jó tanároktól többet tanulsz az erdő közepén... — Elég a filózásból, lányok! Majd csak túlélitek a gimit. Gyertek inkább a vízbe. (folytatjuk) FOLYTATÁSOS REGÉNY A HÉT 19 1
