A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Megint elérkezett Péter-Pál napja, amikor a néphit szerint 'megszakad a búza töve", s kezdődhet az aratás. Azaz, kezdődhetne, ha megérett volna a búza, az árpa. A rozst és a zabot ma már alig is merném említeni az aratnivalók sorában, hiszen az elmúlt fél évszázad e két utóbbi gabonafélét szinte teljes egészében a perifériára szorította. Zabra, amióta a gépi civilizáció előbb feleslegessé tette, majd előre megfontolt szándékkal kipusztította Európa lóállományát, nincs is már szükség. A rozst, amelyet pedig egykor kenyérgabonaként is becsültek, kiszorították a különböző magas termóshozamú nemesített búzafajták. A mai — hétköznapi — zajlásban a két "elhanyagolt" gabonaféle hiányát alig érzékeljük. Nekem is csak arról jutott eszembe, hogy gondolatban bekalandoztam — visszafelé — néhány évtizedet, Péter és Pál nevezetes ünnepén. Merthogy, amiről úgy hisszük, hogy elfedte az idő, néha-néha az évtizedek mélységeiből — ki tudja milyen áttételeken keresztül? —, hirtelen feltámad, elevenné lesz, újra birtokba vehetjük, merthisz a többivel ez is sajátunk. Még akkor is, ha a távolságok szitáló pora rakódott rá, még akkor is, ha semmi gyakorlati jelentősége sincs már. Azazhogy ebben azért nem vagyok egészen biztos; mert ami egyszer volt, amit egyszer megéltünk, újra megtörténhet, legfeljebb más időben, s más körülmények között. Az én gyermekkoromban az aratás volt az óv legfontosabb, s egyben legnehezebb munkája is. A háború előtti időkben mifelénk háromféle aratás volt. A középbirtokosok általában maguk arattak, a nagygazdák azonban — a területhez mérten — fogadtak egy-kót pár rószesaratót. Akinek nem jutott "rósz" a faluban a gazdáknál, az az uradalomhoz szegődött el. Az esztergomi érsekség birtokán rendszerint negyven "pár" aratott. Nekem — sze-4 A HÉT rencsóre — a részesaratásból már nem jutott, de apám mögött a marokszedést megpróbáltam. Ez az aratás — a magunkén — szelídebb volt, mint az uradalmi, vagy a gazdáknál való részesmunka. De azért hajnali négykor már a búzatábla szólón fontuk a kötelet. Aztán — valamikor az ötvenes évek elején, amikor tájainkon a föld közös tulajdonba vétetett, s amikor megjelentek az első kombájnok, dolgoztam e monstre-masina szalmakocsiján, s mondhatom, az sem volt leányálom. A levágott gabonából felszálló finom por beette magát a bőr pórusaiba, s estére egérszürkévé váltunk. Még szerencse, hogy az időben a "nagytóban" lehetett fürödni... Nehéz volt még ez az aratás is, de az inat szakasztó egésznapos kaszálástól, kévekötéstől, keresztezéstől, majd pedig a későbbi gabonacsépléstől sokkal, de sokkal könnyebb; mert mindezt egyszerre végezte el. A gépi betakarítás minőségi változást jelentett, s az adott időben óriási haladásként értékeltük és értelmeztük. Merthogy az is volt. Más kérdés, hogy a paraszti társadalom ugyanebben az időben — a jutalmazást illetően — szinte visszasüllyedt a jobbágykor szintjére. Igaz, voltak nagy aratási vigalmak, kombájnos-traktoros fölvonulások, magas, soha nem látott terméshozamokról szóló írások és beszédek, ám e zajos külsőségek mögött az emberi tudat mélységeiben a veszteségek megnövekedett és kimondhatatlan sokasága keringett. A paraszt' világ teljes egésze süllyedt a történelem mélységeibe, akár az egykori, legendás Atantisz. Mára — sajnos — e paraszti társadalomnak szinte a teljes tárgyi hagyatéka magsemmisült. Ha csak az aratáskor használt eszközökre gondolok, akkor is hosszú a leltár. A kasza, a kaszanyél, a csanak, a tokmány, a kaszakő, a kóvekötó-fa, a gyülehúzó nagygereblye, a mindig friss vizet adó csöcsös cserópkorsó, a kaszakalapács, az ülő, a tokmányos tarisznya... Itt-ott az egykori parasztporták megmaradt épületrészeiben néha még találkozni velük; vagy a múzeumok tárlóiban. A fiatalabb nemzedék már használni sem tudná őket. Vélhetnék, ez az időben való visszafelé kalandozás a divatos nosztalgiakultusz része. Fel lehetne így is fogni, s nem hiszem, hogy valami nagy bűn lenne, hiszen e tárgyak megnevezése már-már ismeretterjesztésnek számít. Csakhogy én egészen más okból-célból soroltam ide mindezt. Ugyanis az a rendszerváltás, amelynek folyamatosan részesei vagyunk, ismét egy új "ragyogó" jövőkép délibábját lobbantotta a szlovákiai magyar parasztság elé, s immár törvénybe foglaltan. Az új, ragyogó jövőkép, amit parasztságunknak ma fennen lebegtetnek, nem egyéb, mint a föld reprivadzációja. Az ötvenes évek jelszava, miszerint "a föld azé, aki megműveli", jelenünkben imigyen módosul: "akié a föld, az művelje!" Ma a szlovákiai magyar régiónak ez az egyik nagy kérdése, vagy ha még nem tudatosult volna, akkor rövidesen kiderül, hogy azzá lesz. Látom, tapasztalom, hogy az egykor "kényszerházasságra" lépett termelőszövetkezetek ismét atomizálódnak, s szép csendben sodródnak a teljes csőd felé. Mert amit megtermelnek, a kutyának sem kell. Nemrégiben egy szövetkezeti elnök mesélte, hogy hatszáz hízott bikát képtelenek értékesíteni; akárki kiszámíthatja, hogy napi takarmányozásuk mibe kerülhet. Tudok olyan szövetkezetét, amely a szétválás óta — még egy óv sem telt el azóta — közel tízmilliós "veszteséget" termelt. Kölcsönből élnek, amelyre lassan már a kamatot sem tudják megtizetni. Az egész mellé pedig külön nehezékként, társulnak a folyamatosan emelkedő termelési költségek. S jön —jön? — a mezőgazdaság reprivatizációja. Vagy legalábbis a ma "futó" közgazdászaink ezt remélik. De valahogy — így tapasztalom végig az agrártórség falvaiban — nem nagy a lelkesedés a földek újfend birtokbavétele iránt. S ón nagyon is megértem e tétovaságot, hiszen a mezőgazdaságot a jelenlegi gazdasági rendszer knokautolta. A "működő" piacgazdaság pedig a fogyasztókat küldte ugyanarra a padlóra — hiába a kínálat, ha üres a buksza! Gyanítom — s ez nem közgazdasági szempontú töprengés — .hogy amikor mindenki hirtelen reméli a meggazdagodást, akkor a folyamatos elszegényedés ideje érkezett el. Ebből pedig az következik — következhet —, hogy a majdani "farmergazdaságok" régi-új tulajdonosai megtanulhatják, mert rákényszeríti őket a "helyzet", teszem azt a kaszakalapálást, ami nem is akármilyen tudomány. Tudom, ez nyilvánvaló túlzás, ám az ördög nem alszik. És, úgy érzem, nem árt azt is elismételni, amit egyébként számosán legalább úgy tudnak, mint ón, hogy a legjobb gyomirtószer a kapa... Az ezredfordulóhoz közeledve e készség, mint a reprivatizáció jövőperspektívája, komoly ökológiai reményekre jogosít... Gál Sándor Fotó: Prandl
