A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
Viszont az esetet elmondom K. Imrének, szobatársamnak, a kassai kazánfűtőnek, akitől alapos fejmosást kapok gyávaságom miatt. Azt mondja, majd ő akcióba lép, csak gyógyuljon meg a bordája, amit a múltkor csúnyán megütött a fürdőkádban, úgyhogy most jobbára az ágyán hever, borogatást rak a mellére, ágyszomszédját a huszonhat éves P. Józsit napjában ötször küldi le sörért. Imre harminchét éves szőke fiatalember, míg nem fájt a bordája, naponta levonatozott Ótátrafüredre, s rózsás hangulatban érkezett vissza vacsorára, az ebédet rendszerint kihagyta. Hetente kap otthonról ötszáz koronát, hol a felesége, hol az apja, máskor meg az anyja küld neki, tehát nem szűkölködik, de most, hogy az ágyat kell nyomnia, egyre sötótebb letargiába zuhan, gyakran sír, mint egy kisgyerek, vasárnap például egész nap az ágyban zokogott, mert nem érkezett meg a várva-várt látogatója, az édesanyja; hangosan zokogott, szívfájásra panaszkodott, úgyhogy ijedtünkben lehívtuk az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciókat adott neki, és majdnem megpofozta, mert észrevette, hogy ivott. P. Józsi kőműves és munkanélküli, tehát Imrével ellentétben neki sosincs pénze, mivel magánvállalkozónál dolgozott, most munkanélküli segélyt sem kap, apró szolgáltatásokat nyújt a repedt bordájú kazánfűtőnek, vásárolni jár neki, a vacsoráját, reggelijét felhozza a szobára, s a pénzén testvériesen megosztozik vele. J. úr, az osztályvezető főorvos a szerdai viziteknél egyre idegesebb, azt mondja rosszul lesz, ha a szobánkba lép, akkora itt a pálinka és sörszag: a múlt héten még csak szelíden figyelmeztetett bennünket, hogy ne igyunk, most szerdán azonban már kijelentette, hogy aki a tilalmat még egyszer megszegi, azt azonnal elviteti Predná Horára, alkoholelvonó kúrára. S pénteken már be is csapott az istennyila. Imre ismét sírógörcsökben fetrengett az ágyon, Józsi meg ezt énekelte: "Na hornom konci, na dolnom konci, obrúsil som si kosu..." a szobánkba beviharzott a főorvos ós kót vállas ápoló; az ápolók villámgyorsan becsomagolták a két jóbarát cókmókját, Imrét mentőkocsiba ültették, Józsit kikísérték a vonathoz (a főorvos őt hazazavarta), legnagyobb bánatomra árván maradtam a szobában. De nem sokáig, már hétfőn megérkezett V. Róbert és B. Miro a két csadcai gépkocsivezető. Mindkettő részegen. A főorvos lemondón legyintett: kezdődik minden elölről. Zs. Nagy Lajos Fotó: J. Dubeň és M. Halcin OTT JÁRTUNK Liptói anzix Bevallom, nem igazán szeretem a hegyeket. Mindig is viszolyogtam a meredek sziklaóriásoktól, az alattuk feltáruló szédítő mélységtől. Azt hiszem, a tériszony az oka. Lehet, ezért nem is vágyódtam soha a Tátra szépségei után. Kínálkozott azonban egy lehetőség, amit — mivel szeretem a változatosságot — azonnal meg is ragadtam. így kerültem (minden korábbi viszolygásomat félretéve) a liptói hegyek közé. Liptószentmiklós, a régió központja, régi település, ám múltjából nem sok maradt örökül az utókor számára. Az egykori városháza (ma a Janko Kráľ nevét viselő irodalmi múzeum található benne), a neogót stílusú katolikus templom, körülötte a szlovák nemzet jeleseinek mellszobraival, s még egypár műemlék jellegű, ám eléggé elhanyagolt épület — ezt láthatja a városka fő terén tóbláboló turista. De ha jobban szétnéz, láthat még valamit. A város legszebb ós legértékesebb épületét: a zsinagógát. Pontosabban, ami belőle maradt. Mert ez a gyönyörű templom, a szegedi zsinagóga kicsinyített mása, jellemző példája lehetne az elmúlt negyven óv műemlékvédelmének. Na jó, hogy a zsinagógákat nem volt "sikk" műemléknek tekinteni —, de hogy raktáraknak használják azokat, az talán mégsem volt egészen helyénvaló. A liptószentmiklósi zsinagóga sorsa (Szlovákia több száz hasonló rendeltetésű épületével egyetemben) az enyészet lett. Lett volna, ha —1991 nyarán végre néhány széplélek és a kultúrközpont dolgozóinak fejében meg nem születik az ötlet: koncerttermet létesíteni az egykori zsinagóga épületében. Nos, az egyszerű műpártolónak nem is lehetne ezen ötlet ellen kifogása, hacsak az nem, hogy miért csupán most ós nem húsz évvel előbb született meg ez az egyébként rokonszenves gondolat. Ám az egyszerű müpártoló mégsem tud igazán lelkesedni, történetesen ismer ugyanis egy-kót nem éppen dicséretes húzást a nem is olyan régmúltból. Nevezetesen a város elöljáróságának hozzáállását az 1962-től tulajdonát képező épülethez, melyért mellesleg 150 000 koronát fizetett a hitközségnek. (Még mai, lerobbant állapotában is többet ér!) Akkor (1962-ben) már rég egyértelmű volt, hogy ebben a zsinagógában nem tartanak többé istentiszteletet. Nincs kinek A háború előtt mintegy ezer zsidó élt üptószentmiklóson. Ma — kettő. Nyolcszázhatvanan a gázkamrákban lelték halálukat. A maradókot pedig — hálából, mert bújtatták ós táplálták őket — agyonverték a partizánok. Aki mindezt megúszta, az ma már nem ól ebben az országban. S ha már itt tartunk: a zsidó I temetőt természetesen felszámolták, a sírköveket szépen lecsiszolták, jó ideje már keresztény nevekkel keresztény sírokat jelölnek. A temető helyén felépült az impozáns pártszékház, amelyből (ó, azok a bársonyos átváltozások!) mára kultúrház lett. S hogy az egész még aranyosabb legyen — a pártházból lett kultúrházat a zsinagóga mögött található kazánházból fűtik, s e kazánház kéményei egykor egy olyan krematóriumhoz tartoztak, melyben liptói zsidók fejezték be életüket. Szóval a liptószentmiklósiaknak nem kell törni a fejüket, hogyan állítsanak méltó emlékművet a holocaust helyi áldozatainak. Áll az magától már régen. Mindenesetre a zsinagógában július 28-án koncertet tartottak. Fölöttébb kíváncsi lennék, milyen hatással volt a hallgatóság műélvezetére az épületben szemük elé táruló látvány. Vajon ott volt-e ezen a koncerten Stein úr, kinek ősei egykoron a zsinagóga építtetői közé tartoztak, s kinek meg kellett érnie, hogy a Törvény Háza csavargók tanyája legyen? S vajon ott voltak-e azon elvtársurak, akik felelősek ezért a barbarizmusért? Post Scriptum: Azt hiszem, e kirándulás után sem leszek nagyobb híve a liptói hegyeknek. S nem csak a tériszony miatt. A HÉT 3
