A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
OTT JÁRTUNK Tátrai napló A tavaszt a Magas-Tátrában töltöttem, s ez azt is jelenti, hogy az idén ez az évszak kiesett az életemből; május végén még szorgalmasan havazott, hideg volt, hóviharokkal, zivatarokkal, ha délelőtt sütött a nap, akkor délután beborult az ég, vagy fordítva, így hiába biztattak bennünket az orvosok és kedvesnővórek, hogy sétáljunk sokat a jó magaslati levegőn, sem kedvünk, sem merszünk nem volt hozzá... Reggelente dideregve álltunk a szanatórium főbejárata előtt, a fenyves szélén, s rosszkedvűen cigarettáztunk; kizárólag mi férfiak, húszán, harmincán egyszerre, szinte nem akartam elhinni, hogy a nők itt egytól-egyig nem dohányzók. A dohányzás egyébként a gyógyintézet egész területén tilos. "Mit nekem te zordon Kárpátoknak, fenyvesekkel vadregónyes tája, tán csodállak, ám de nem szeretlek" — írta Petőfi, én azonban a Kárpátok hegyvölgyeit és bérceit még csak nem is csodáltam, untam, méghozzá megérkezésem pillanatától kezdve, s a zordon szikiabércek mélységes közönnyel és megvetéssel töltöttek el, a fenyveseket legszívesebben felgyújtottam volna, hogy megmelegedhessünk egy kicsit, a hatalmas sziklacsúcsokról mecf az volt a véleményem, hogy ebből a rengeteg kőből több várost is fel lehetne építeni; nem voltam képes megérteni, hogy ezek a hegylakók miért olyan büszkék a Magas-Tátrára, mintha legalábbis ók alkották volna ezeket a minden szerénységet nélkülöző hegyóriásokat, ók ültették volna a fenyveseket, teremtették volna a szarvasokat, medvéket, mókusokat, tarka-barka madarakat... Első napjaim azzal teltek el, hogy a szobámat kerestem; a tájókozódókópességem a semmivel egyenlő, naponta többször eltévedtem az épületben, amelyik olyan, mint egy hatalmas repülőgép, ám ekkora repülőgépet még nemigen gyártottak. Hogy mást ne mondjak, az épület (pontosabban tizenöt összecsatolt épület) száznyolcvanezer köbméter űrtartalmú, ezerkilencszázötven a különböző nagyságú helyiségek száma, háromezer ajtaja, kótezerötszáz ablaka van, valaki, ráérő, kiszámította, hogy annak, aki minden ablakot ki akarna nyitni, harmincöt kilométert kellene gyalogolnia. Csoda-e hát, hogy sokszor eltévedtem? Egyszer tévedésből a hatodik emeleti teraszon kötöttem ki, véletlenül éppen szép tiszta napsütéses volt az idő. A terasz nyáron a fekvókúra helye. Most azonban még nem rakták ki a nyugágyakat, üres volt, tisztára söpört, s a vaskorlát melletti egyetlen pádon egy kék köpenyes fiatal nő cigarettázott. — Isten hoztál — üdvözölt — nagy meglepetésemre magyarul. — Rágyújt? — kérdezte, felállt, s drága külföldi cigarettásdobozt dugott az orrom alá. Megköszöntem és rágyújtottam. — Honnan tudja, hogy magyar vagyok? — Elnevette magát. — A homlokára van írva. Önkéntelenül a homlokomhoz kapok, ő halkan nevetgélve fújja a füstöt a szemem közé. Harminc óv körüli középtermetű, sovány, de csinos, melles, faros nő, barna szeme meg egyenesen szép, kacóran merész tekintetű. A foglalkozását nem nehéz kitalálni, hiszen mellette egy hoszzúnyelű portvis van a korláthoz támasztva. Szemérmetlen nyíltsággal, még csak a hangját sem halkítja le, ezt kérdi: — Szeretne dugni? Feltételezem, hogy elpirultam, hirtelen nem tudom mit válaszoljak, tétovázásomat alighanem fólremagyarázza, mert következő kérdése így hangzik: — Van pénze? — Miért? — adom a naivat. — Kétszázért dughatnánk egy jót. — Hol? — érdeklődöm, s közben megfájdul a fejem — Itt?. — Akár itt is. Ezen nevetnem kell; lent a parkban párosával, vagy csoportosan sétálnak a betegek, csak az nem lát bennünket, aki nem néz ide. — Vagy lemehetünk a moziba, ott most nincs senki. — Mondja, s igyekszik egészen hozzám simulni, sőt ószreveszem, hogy a jobb kezét ügyesen a zakóm alá, a belső zsebembe dugja. A kezére csapok, s fakópnól hagyom őt. 2 A HÉT
