A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
MINERVA NYELVHASZNÁLAT AZ OKTATÁSBAN A DUALIZMUS KORÁBAN Magyarország az ausztriai Habsburg uralkodóház fennhatósága alatt megélt több évszázad után az 1867-es osztrák—magyar kiegyezéssel érkezett el a personálunió keretei között lehetséges önálló állami élet kapujába. A történelmi magyar állam területén akkor már — mondhatjuk, hogy tragikusan — nagy volt a nem magyar nemzetiségű lakosság aránya. Az összlakosság 46 százaléka. Létszámuk sorrendje: román, német, szlovák, szerb, horvát, ukrán és egy egész sor kisebb nemzetiség. Ilyen tarka nemzeti jelenlét mellett az együttélés, az államalkotó nemzet és a nemzetiségek kapcsolata érezhetően befolyásolta az ország gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális életét. A nemzetiségek fejlődése szempontjából a gazdasági tényező volt a legkedvezőbb, mert az ország természeti kincsekben leggazdagabb vidékeit lakták, ahol a kapitalista fejlődés a legjelentősebben növelte a munkalehetőségeket biztosító kis- és nagyüzemek számát. A mezőgazdaság fejlődése itt ugyan fékezettebb volt, s a paraszti életre jellemző patriarchális életforma csak lassan változott, de ennek ellenére pl. a szlovák parasztság egy része a dualizmus korában jelentős gazdasági eredményekkel dicsekedhetett, s ennek következtében több helyen is délebbre tolódott a szlovákság etnikai határa. A gazdasági élet fellendülése — minden tragikus összetevője ellenére is — megemelte a nemzetiségek létszámát, ami önvédelemre késztette az államalkotó nemzet politikai vezetését. Ugyanennek a "nemzeti önvédelemnek" a jegyében küzdöttek nemzeti jogaikért a nemzeti kisebbségek politikai vezetői is. Kollektív nemzeti jogokat, politikai autonómián alapuló federációt, s ennek megfelelő önálló nemzeti intézmények egész sorát igényelték. A magyar politikai vezetés már a dualizmust megelőző harcokban is csak egy politikai nemzet létét ismerte el a Kárpát-medencében, a magyart. A nemzetiségeket a magyar politikai nemzet részének tartotta, s biztosította nekik a teljes polgári egyenjogúságot. így ütközött a két "önvédelmi" mozgalom, s így lett a dualizmus korának alapvető belpolitikai problémája a nemzetiségi kérdés. Ennek egyik része a nemzetiségek nyelvhasználatának kérdése. A magyar állam történetének az új szakaszában született meg a liberális szellemű nemzetiségi történy. A XLIV. sorszámot viselő törvénycikk biztosítja a nem magyar anyanyelvű magyar állampolgároknak az anyanyelv használatát, nemzeti kultúrájuk fejlesztését. Kimondja és szavatolja ezeket a jogokat, bár az állam hivatalos nyelve a magyar. A törvény még a legfelsőbb szervekben sem vetette el a nemzetiségek nyelvhasználatát, pl. a parlamentben, s a legfelsőbb állami szervekhez intézett beadványokban lehetőséget adott a nemzetiség és az államnyelv egyidejű, ún. hasábos alkalmazására. A nemzetiségi törvény kimondja, hogy vármegyei, járási és községi szinten minden magyar honpolgár saját anyanyelvén intézheti hivatalos ügyeit. Idézve "... biztosítatik a teljes jogegyenlőség az egyesülés, a közoktatás s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthessék nemzetiségöket minden irányban." A községek, egyletek, magán-intézmények és az egyházak így szabadon választhatták meg a jegyzőkönyveik és az ügyvitelük nyelvét, s ezeken a fórumokon mindenkinek joga volt használni saját anyanyelvót. A közoktatás terén a törvény lehetővé tette, hogy "... a hon minden bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magokat egészen addig, ahol a magasabb akadémiai képzés kezdődik. A nemzetiségi kerületekben lévő állami közép és felső tanodákban, ahol egynél több nyelv divatozik a nyelvek mindenikének részére nyelvi, irodalmi tanszékek állítandók." A legfelsőbb oktatás nyelve a magyar lett, de az egyetemeken minden "a honban használt nyelvnek saját tanszékre van joga". Az állami tisztviselők kiválasztásával kapcsolatban a törvény kimondja, hogy "a hivatalok betöltésénél a személyi képesség az irányadó, a nemzetiség nem lehet akadály". A kormány feladata, hogy a nemzetiségek nyelvét jól ismerő tisztviselőket alkalmazzon. Az 1868-as nemzetiségi törvény szerint az iskolák tanítási nyelvét az illetékes miniszter határozza meg. Az említett törvényt sorban megelőző 1868: XXXVIII. te. az un. népiskolai már kimondotta, hogy "... minden növendék az anyanyelvén nyerje az oktatást... vegyes ajkú községekben olyan tanító alkalmaztassák, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben... amennyiben a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választhatnak." A leírtakból következik, hogy az államnyelv kötelező oktatását nem vezette be sem a népiskolai, sem a nemzetiségi törvény. Ezzel a kérdéssel az első Trefort-féle népiskolai törvény foglalkozik (1879: XVIII. te.). A nemzetiségi tanítóképzők végzősei 1883-tól kötelesek képesítői vizsgát tenni magyar nyelvből is. A nemzetiségi pedagógus-jelöltek három évet kaptak a magyar nyelv elsajátítására. Az állami népiskolák tanulói számára ez a türelmi idő öt esztendőre növekedett. így a magyar nyelv kötelező oktatását 1885-ben kezdték el. A Trefort-féle második oktatási törvény, az 1883: XXX. te. a középiskolákról, a tantárgyakról, s természetesen az oktatás nyelvéről is rendelkezik. Megteremti a magasabb műveltséget biztosító iskolatípust, a nyolc osztályos humán és reál jellegű gimnáziumokat. A kötelező tantárgyak felsorolása után kijelenti, hogy a nem magyar tanítási nyelvű gimnáziumokban a magyar nyelv és irodalom kötelező tantárgy, s ezzel kizárja a fakultatív oktatást. Elrendeli, hogy a két utolsó osztályban a magyar nyelvet és irodalmat már magyarul kell oktatni. A nemzetiségi nyelveken oktató iskolák zömét — nép- és középiskolákat, tanítóképzőket — az egyházak tartották fenn. Ezekben — szinte törvényszerűen — szabadon kezelték a magyar nyelv oktatását, mert az egyházi iskolákat az állam nem felügyelte, s az ismertetett törvények rájuk nem vonatkoztak. így megkérdőjelezhető a nemzetiségi tanítóképzőkből kikerült pedagógusok magyar nyelvtudása. Ezt a kérdést taglalja Csáky Albin vallás és közoktatásügyi miniszter 1890-ben kiadott 35099-es rendelete, amelyben a nemzetiségi tanítóképzők végzőseitől megköveteli az aktív magyar nyelvtudást. Csáky Albin nevéhez kötődik az 1891: XV. te., amit a magyar nemzetiségű politikusok egy része is a "magyarítás terjesztőjeként" emlegetett. A 20 A HÉT
