A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY gondolta, hogy Zsigának kellene mennie, végül is Zsiga az, aki később került ide. Az igaz, hogy jól dolgozott, jó eredményeket ért el, de hát hány szlovák panaszkodott már, hogy a magyar többségű városokban azért lettek éppen ők leváltva, mert magyarok... Ez meg egy olyan munkahely, ahol szlevákul kell tudni. Jó no, Zsiga hibátlanul ír szlovákul, de van egy kis akcentusa. — Azt hiszem, előbb-utóbb mindenkit megfertőznek ezek az őrültek — szólalt meg Jaro. — Tudod, mi járt az eszemben? Hogy biztosan a magyarokat fogják tőlünk elbocsátani. Te is szoktál ilyesmin gondolkodni? — Nem, Jaro — felelte Zsiga —, ón azon szoktam gondolkodni, hogy legszívesebben a földet túrnám. Én úgy szeretem a földet, ha hatalmas búzatáblát látok magam előtt, nem morzsolgatva, meg mikroszkóp alatt, műszerekkel vizsgálgatva. Én azt szeretem, ami a földből kinő, ha szép hosszú szakálla van az árpának, ha akkora paprikák nőnek, mint a tenyerem. Én a legszívesebben nem is ismernélek téged, Jaro. Nem azért, mert szlovák vagy, hanem azért, mert nem akartam ón soha kutató lenni. Azt meg, amin gondolkodtál, felejtsd el. Majd’ háromszázan dolgozunk itt, talán ha húszán vagyunk magyarok, úgyhogy itt nem lehet csak magyarokat elbocsátani. Valahogy eltelt a munkanap. Zsiga felhívta Rácz Sanyit, megbeszélték, hogy holnap találkoznak Nemeslaposon a szövetkezetben. Az elnök jelezte, sok a mondanivalója, egyet s mást meg kell beszélniük. "Most már neked is van beleszólásod, hogy mi történjen nálunk, mi legyen a gazdasággal" — mondta Rácz. Zsiga elcsodálkozott magában, de nem kérdezte meg, hogy milyen alapon mond neki ilyet. Majd holnap, gondolta. Fél háromkor elment az intézetből. Benézett néhány kertészeti boltba, vett tíz méter öntözőcsövet, mert a régi slág már töredezett, öreg volt. Aztán otthon becsomagolt egy hétre való holmit, berakta az autóba, és várta, hogy Kati jelentkezzen. A telefon a szokott időben szólalt meg. Zsiga ott ült mellette, mégsem vette fel azonnal. Játszott kicsit a slusszkulcscsal, aztán nyúlt a kagyló után: — Itt Tóth. — Itt meg Tóthné, szia! Hogy telt a napod? Az enyém jól, letettem egy vizsgát. Nem kell izgulnod miattam... — Nem izgulok, és jól vagyok. Nem vagyok kisgyerek! — Tudom, de azt sem szereted, ha nem vagyok otthon. — Hát most ón sem leszek itthon. Holnap elutazom. Körüljárom a vidéki ismerősöket, megnézem, melyik agrokémiai üzem képes még megélni... — Leltároztok, szívem? — Háát... Talán még nem, de erre is fel kell készülnöm. Gondolkozom, mit kezdjek magammal... — De azért ne túlozd el a dolgokat, vigyáznod kell a szívedre. — Majd vigyázok... Egyébként pedig ne ajánld fel, hogy képezzem át magam ón is. Én nem akarok már tanulni. És te is igyekezz a vizsgáiddal, mert nem kisiskolást vettem feleségül, akit még fel is kell nevelnem! Én az iskolásdiról már régesróg leszoktam. Nekem asszonyra van szükségem, itthon, nem egy iskolásra örökké valamilyen tanfolyamokon! — De hát... Zsiga, mi van veled? Történt valami a munkahelyeden, hogy ilyen dühös vagy? — Semmi nem történt. Csak megmondtam végre, amit akartam. Lehet, hogy neked jó szórakozás, hogy egy hétig nem látsz, de ón únom. — De hát mit tehettem volna? — Kitalálhattál volna mást is! Olyat, ami nekem is jó, de te csak magadra gondolsz! Mindig önző voltál. Az eszedbe se jutott, hogy lehetnél esetleg csak a feleségem is, hogy el tudnálak tartani! Neked dolgoznod kell, még azon az áron is, hogy évekig látszatházasságban élünk. — De Zsiga, ezt nem gondolod komolyan... Es miért csak most mondod, és így? — Mert most mondom. Legalább most, te meg gondolkodj rajta, lesz rá időd a hét végéig. Legfeljebb kevesebbet szórakozol és kacérkodsz! — Nem kacérkodom, én tanulok. És légy szíves, mondd meg, hogy min kellene gondolkodnom! — Mert te magadtól soha rá nem jönnél semmire, te tyúkeszű! Neked mindent a szádba kell rágni! Hát azon gondolkozz el, mi lenne jó nekem, ne csak azt nézd, neked mi tetszik. Különben is: a téma be van fejezve. Sietek, mert mindjárt besötétedik. Viszlát! — és dühösen lecsapta a kagylót. Rohant ki a lakásból. Mire bezárta az ajtót, újra megszólalt a telefon. Kitartóan csengett. Zsiga még a liftben is hallani vélta a hangját. Közben dühöngött. Micsoda baromság itt élni a tizedik emeleten, amikor otthon ott a nagy ház, az udvar, a kert. Reggelente még a madárcsicsergóst is .hallani. Kakas ébreszti a hajnalt. Úristen, mikor hallott ő utoljára hajnali kakasszót?! Itt minden ragad a kosztól, tele van szeméttel. A gyerekek pimaszok, az öregek meg, akiket a régi Ligetfalu kertes házaiból bedugtak ezekbe az összkomfortos koporsókba, lassan mind halálra isszák magukat. Nem, itt nem lehet élni, itt csak megfulladni lehet! Megdögleni! Prüszkölve indult az autó. A kivónhedt lada. Akár mercim is lehetne, de nem, itt kell megrohadnom ebben a nagyvárosi kéjlakban. Mert őnagysága nem akar semmit, nem fogad el semmit az öregektől. Otthon minden megvan; a pénz futólépésben romlik a bankban is. Apám hányszor kínálta már, kezdjek vele valamit. De Kati folyton azt mondja, nem. Majd dolgozunk és meglesz, ami nekünk kell. A mi szemünkre ne vethessék, hogy adtak... Attól fél a bolond, hogy ha elfogadnánk a pénzt, akkor mindent úgy kellene tennünk, ahogy ők akarják... De én már nem bírom így tovább. (folytatjuk) Méry Gábor felvétele A HÉT 19
