A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY sw» !§ •Ä; III! ***? §1! Tóth Zsiga borongós arccal kémlelte az eget. "A fenébe, megint esni fog", pedig az járt az eszében, hogy megszökik szalmaözvegységéből. Kati már megint iskolába jár, már megint... Ő meg maga főzi a reggeli kávét, maga keresi meg hajnalban a csörömpölő vekkert, maga kutat a szekrényben tiszta ing, zokni után. Jó, igaz, Kati nem jókedvében kezdi már ki tudja hányadszor újra az életét, de hát lehetne másként is... Ha Kati nem lenne olyan... Milyen is? — De hát miért haragszom én Katira? — kapta rajta magát a férfi. — Kati nem tehet róla, hogy a bölcsődéből őt bocsátották el elsőnek. Ő volt a legfiatalabb, ő került oda utoljára, a kolléganői mind azt mondták: Kati, te még nem estél ki a tanulásból, még elég frissek az agytekervényeid... Ha egyáltalán vannak Katinak agytekervényei — gondolta Zsiga, mert néha kétségbe vonta, valóban normális-e a felesége. Most mindenki a pénzre hajt, azt nézi, miből lehet a legtöbb koronát csinálni. Katinak is lett volna más választása, de nem, ő tanul. Hogy egészségügyi nővér lehessen! Havonta egy hetet távol tölt otthonától, pedig amúgy sincsenek együtt sokat, mert Kati mindenki helyett elvállal mindent, még az éjszakai műszakot is, pedig csak segéderő. Azt mondja, azért, mert így rövidebb idő alatt megtanul mindent. A férfi takarékra állította a gázfőző lángját, hallgatta, hogyan kotyog a kávéfőző. Rosszkedvű volt. Mióta elrohantak Pozsonyba lakni, nem érzi igazán férfinak magát. Megtanult főzni, szokott mosogatni, takarítani, de belül mindig háborgott. Nemeslaposon, ahol ő született, a férfi még mindig férfi, ott még nem harapózott el az emancipáció. Ó is férfi lehetne, ha nem habarodott volna bele Katiba. Zsiga mostanában egyre többet gondolt az anyjára, az intelmére, hogy megbánja még egyszer, ha egy ilyen éretlen kis fruskát elvesz feleségül. De hát beszélhettek akkor neki! Mondhatta neki az anyja, hogy Balog Erzsiké lenne a hozzá való, hogy az a leány csak őrá vár, neki Kati kellett. Tizenöt óv korkülönbséggel, tíz év házasság után Zsiga beletörődött, hogy az anyjának volt igaza. "Erzsiké biztosan nem kónyszerített volna arra, hogy itt kössek ki, ezen az átkozott ligetfalui lakótelepen, ő kibírta volna addig, míg elcsendesül a falu szája... Nekem is fejemhez verték, hogy fatökü vagyok, mégsem akartam világgá menni. Csak Kati..." Zsiga bekapcsolta a rádiót, szürcsölgette a kávét, várta, hogy bemondják, milyen idő lesz. Kati csak szombaton este jön meg Harmóniáról, ő addig akár kiszállásra is mehetne. Még Nemeslaposra is, hisz csak egy telefonjába kerül, hogy a szövetkezet elnöke valami halaszthatatlan vizsgálatra meghívja őt. Amúgy sincs mit csinálnia a talajtani kutatóintézetben, csak a napot lopják mind, várják, mikor kezdik meg a felszámolást. Nemeslaposon meg ott a nagy kert, a fóliasátrak, permetezni kellene, ráférne az öregekre a segítség. így is csoda, hogy bírják még. Az apja, a maga hetvenöt évével... Egyszer még a fóliasátor alatt kap gutaütést! Gyorsan felöltözött, legszívesebben már a csomagjait is vitte volna, de meggondolta magát. Kati minden este hazatelefonál, a mai hívást még itthon várja meg, csak utána indul. Egyébként is: végig kell gondolnia jól, mit kezd magával. Az intézetet nem neki találták ki, ő gyakorlati ember, a mezőn szeret... Ha lesz öt napja, talán döntésre jut. A földtani intézet ajtajára valaki egy acsarkodó röplapot ragasztott, meghívót egy újabb országos tüntetésre a cseh gyarmatosítás ellen. "A hülyéi" gondolta Zsiga, amikor mögötte hangosan is megszólalt kollégája, Jaro Rovenský: "Már megint nincs jobb dolguk!" — De pénzük, az van. Minden hülyeségre. Csak tudnám, honnan veszik — tette hozzá Zsiga. — Honnan, honnan? Hát a müncheni meg a kanadai szlovákoktól. Ez lett az ígért dollármilliókból! Ahhoz szegények a kintiek, hogy talpra állítsák az országot, de ahhoz elég gazdagok, hogy az idiótákat pénzeljék! Hirtelen elhallgattak. Bentről épp Ernest Rákod közeledett, az intézet hírhedt hej-szlovákja, mindjárt reggel SZERDAHELYI TAMÁS nem jó ujjat húzni vele, képes az ember kedvét egész napra elrontani. Zsigát különben sem szereti, nem tudja megbocsátani neki, hogy Szlovákia legjobb termőterületein épp a magyarok élnek. Szívesen mondogatja Zsigának, hogyan fojtott a vízbe egyszer három macskakölyköt, s az olyankor úgy érzi, mintha Rákoci karmos keze az ő torkát szorongatná. Most is már messziről vigyorog rájuk, hiába akarták elkerülni őt. — Neked ugye nem tetszik, Zsigo, hehehe... Pedig te is szlovák vagy ám, hehe, elárul a neved... — Hagyd abba, Ernest — szólt rá Jaro—, ez itt munkahely, nem mítingtér, párt vagy Matica! — ...azok vagytok ti mind, felületesen elmagyarosodott szlovákok — sziszegte még utánuk. — Csak az a szép, hogy ezt éppen egy Rákoci mondja — jegyezte meg Zsiga inkább csak magának. — Hülye — fűzte hozzá Jaro —, lassan az ilyenek miatt szégyell majd utcára menni a normális ember. Úgy tűnt, a két férfit nem kavarta fel túlságosan Ernest Rákoci nagyjelenete, de ez csak a látszat volt. A feszültség ott maradt a levegőben. A dolgozószobába érve Jaro nem állhatta meg, hogy eszmefuttatásba ne kezdjen. — Te Zsiga, gondoltál már rá, mi lesz velünk! Mit fogunk csinálni, ha feloszlatják az intézetet, vagy elküldenek bennünket? Két éve még, ha valakinek elege lett az itteni disznóólból, felmondott, elment valamelyik szövetkezetbe... Most meg? Kinn jártam estére Hídvégen, azt mondják, olyan a földtörvény, hogy akármelyik szövetkezet széthullhat, felbomolhat. Ha maradnak is állami földek, az nem olyan sok, hogy arra gazdaságot lehessen alapítani. Meg mindenütt van annyi föld nélküli szövetkezeti tag és alkalmazott, hogy ránk már sehol ne legyen szükség. A kutatásra pedig nincs pénz... Zsiga nem válaszolt. Jaro Rovenský meg furcsán méregette Zsigát. Nem az zavarta, hogy magyar, hanem az, hogy ők most vetólytársak, mert ha megmarad is az intézet, kettejük közül csak az egyik maradhat. Jaro úgy 18 A HÉT
