A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
FIGYELŐ Sándor László IRODALMI MORZSÁK Egy ismeretlen Móricz-arcmás Móricz Zsigmond — köztudottan — nemcsak első és második házassága, hanem az "újarcú magyarok", a sarlós fiatalok iránt érzett mély rokonszenve révén is erősen kötődött Szlovenszkóhoz. A huszas évek második felétől kezdve csakhamar minden évben ellátogatott oda, olykor többször is. Előadásai, felolvasó estjei az ottani városokban mindig eseményszámba mentek. Ám ezek a találkozók nem merültek ki csupán abban, hogy megjelent az előadóterem dobogóin. Majdnem minden alkalommal találkozott a közép- és főiskolás diáksággal is. így történt 1932. január 14-ón is, amikor Móricz Zsigmond a pozsonyi Nemzetközi Kultúrát Terjesztő Egyesület meghívására a szlovák fővárosba érkezett, hogy a Prímáspalota tükörtermében időszerű irodalmi kérdésekről előadást tartson. Mielőtt azonban erre sor került volna, Szalatnai Rezső kérésére, aki abban az időben a pozsonyi magyar tanítóképző intézet tanára volt, Móricz a kora délutáni órákban találkozott az intézet negyedéves hallgatóival. A találkozásra a Carlton Kávéházban került sor, mely alkalommal Móricz a képzősök tulajdonában levő köteteit dedikálta. Ezt követően a kávéházban tartózkodó Stern Ármin festőművész — Szalatnai közvetítésével — engedélyt kért, hogy lerajzolja Móriczot. S mivel nem volt más papír a művész keze ügyében, egy étlap hátlapján készítette el Móricz arcmását, amelyet az író — aláírásával hitelesítve — a tanítóképző Móricz nevét viselő önképzőkörének ajándékozott. A portré ezután berámázva az intézet falára került. Ámde nemcsak a könyveknek, a képeknek is megvan a maguk sorsa. Amikor ugyanis a Szlovák Állam rendeletére a magyar tanítóképzőben 1942-ben megszűnt a tanítás, Szalatnai Rezső magához vette Móricz arcmását, abban bizakodva, hogy a háború lezajlása után a tanítóképző ismét megkezdi működését, és akkor visszahelyezheti a képet eredeti helyére. Mint ismeretes, nem ez következett be. 1945—1948 között a csehszlovákiai magyarság jogfosztottá vált, a magyar tanítási nyelvű iskolák nem nyíltak meg, és a magyarság jelentős részét — köztük Szalatnai Rezsőt is — áttelepítették Magyarországra. Az arckép akkor Budapestre került és megbecsült darabja lett a Móricz Zsigmondot ábrázoló portrék virtuális arcképcsarnokának. Komlós Aladár kötődése Losonchoz Komlós Aladár az egykori Felvidék szülötte. Erősen kötődött hozzá. Ám röviddel az első világháború után mégis kénytelen volt Szlovenszkóról — egzisztenciális okokból — áttelepülni Magyarországra, Budapestre, de mint gimnáziumi tanár a nyári vakációit és az évközi szüneteket Losoncon élő idős szüleinél töltötte. Számára ihletet adó felfrissülést jelentettek a csendes kisvárosban töltött hetek, hónapok. Alkotó munkája szempontjából ideális helynek tekintette Losoncot. — E város jó tanyai csöndjében — jelentette ki egy vele készített interjúban — tudok a legnyugodtabban dolgozni. Visszavonultan élek, élvezem, hogy mindennap ki vagyok aludva, ami a művészi ihletnek — a köztudattal ellentétben — legfontosabb feltétele. Valóban, Komlós Aladár nem egy regényét vagy hosszabb lélegzetű tanulmányát, esszéjét írta Losoncon. Ezért jött minden alkalommal szívesen Losoncra, s nem utolsósorban azért is, mert számos barátja, szellemi partnere élt a városban, akiknek társaságában örömest töltötte szabad idejét. Kedvelte a sarlósok társaságát is — jó néhány élt közülük azokban az években Losoncon —, akikkel számos időszerű kérdést vitatott meg. így például hosszan vitatkoztak a népi és urbánus írók ellentéteiről, amelyek megosztották a haladó írók táborát. Meghányták-vetették a magyar irodalom decentralizálásával kapcsolatban a magyar irodalom egyetemes voltának kérdését, a magyar emigráns irodalom problematikáját, a dunai népek szellemi együttműködésének kérdéskörét. Ezek a kérdések akkoriban élénken foglalkoztatták határokon innen és határokon túl a szellem embereit. Komlós Aladár érdeklődését leginkább a dunai népek együttműködésének a kérdése kötötte le, szívügyének tekintette. — Én a legforróbban óhajtom, egyszerűen mert lelki szükségletem — jelentette ki. — Bajos volna ötleteket rögtönözni arra nézve, hogyan lehetne intézményeket szervezni az együttműködés állandósítására. Azt hiszem mégis, nem volna lehetetlen egy afféle szűkebb Pen Club létrehozása, amely a dunai népek íróit hozná össze egy fedél alá, hogy összejöveteleiken megismerjék egymást és együttesen — az idővel bizonyára tekintélyessé váló intézmény támogatásával — gondoskodjanak egymás műveinek kölcsönös megismertetéséről és fordításáról. Tudom, hogy ilyen egyesület megalkotása rengeteg intrikába ütköznék, de azt hiszem, mindegyik érdekelt nép körében volnának olyan írók, akik vállalnák az egyelőre kényes egyesülésnek a megszervezését. Egy szép patinás nevet tudnék is számára: So dalitas Litteraria Danubiana. Celtes Konrád 1500 táján ilyen nevű egyesületben próbálta összehozni a dunai népek humanistáit. Emlékezetes audiencia Emil bátyám többször mesélt 1932 es budapesti útjáról, a magyar fővárosban töltött kellemes napokról. (Az volt az érzésem, azért mondja el újra meg újra, mert elfelejtette, hogy már elmesélte.) Tudnunk kell, hogy a Nemzetközi Pen Club 1922-ben tartotta a megalakulása utáni első kongresszusát Londonban. Rá tíz esztendőre, 1932 májusában pedig Budapesten gyűltek össze a világ író-küldöttei, küldöttségei. Erre a jubileumi találkozóra hívták meg E. B. Lukáčot néhány cseh és szlovák íróval együtt. — Rengeteg íróval ismerkedtem meg akkor a világ minden tájáról — emlékezett Boleslav. — Még fiatalember voltam, alig múltam harmincéves, és hittem: az irodalom megváltja a világot. Es miért ne hittem volna. Sokat beszélgettünk erről a kongresszuson, a tanácskozás szüneteiben, és a fehér asztal mellett. Azt hittük, mi hordjuk váltunkon a földkerekség gondját-baját. Egyedül rajtunk múlik, derűsebb lesz-e a jövő. Igyekeztem minél több magyar íróval barátságot kötni, főleg a nyugatosokkal, akik még elevenen emiekeztek Adyra, az én Adymra. Sikerült is elbeszélgetnem néhánnyal. Felejthetetlen számomra Móricz Zsigmonddal, Hatvány Lajossal, Babitsosai, Kosztolányival és Karinthy Frigyessel való találkozásom, akik nyomban szívükbe fogadtak. A fiatalabbakkal, Szabó Lőrinccel, Illyéssel, Bordával és másokkal ma is tartom a baráti kapcsolatokat, leveleket váltunk, elküldjük egymásnak friss könyveinket. Majd meglátod, mennyi dedikált könyvet kaptam tőlük. E barátságok kialakulásában természetesen nagy szerepet játszott, hogy már hallottak felőlem, tudták, mennyire szeretem a magyar irodalmat, s hogy milyen szívesen ismertetem meg a szlovák közönséget Petőfi, Ady, Juhász Gyula és mások verseivel, sót, a prózairodalomból is fordítok. Előnyömre volt még, hogy tökéletesen megértettük egymást, még a legelvontabb kérdésekben is. Es ez nem kevés. Igazán kellemesen töltöttem időmet a PEN küldötteinek társaságában. Tudod, úgy éreztem akkor, a világirodalom eleven sodrásába kerültem. — Képzeld — folytatta fölvillanyozva Boleslav. — Még az Öreg Horthy Miklós, a kormányzó is fogadott bennünket. Az audiencián félkörben sorakoztunk föl, Horthy meg előttünk lépegetett írótól íróig, s mindegyikkel kezet szorított. Mi meg annak rendje-módja szerint bemutatkoztunk neki, megmondtuk, mely országból jöttünk. Mikor rám került a sor, magyarul szólaltam meg: — Emit Boleslav Lukáč, szlovák költő vagyok, Bratislavából. Horthy egy pillanatra megtorpant, és mélyen a szemembe nézett. — Tehát Pozsonyi — Igen — válaszoltam. Mintha halvány mosoly suhant volna át az arcán. Még ma is látom, ahogy tengernagyi öltözékében, kitüntetésekkel fölöcomázva elvonul az írók sorfala előtt. ______________Dénes György A HÉT 5
