A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
LÁTOGATÓBAN Jön egykét Budapesti beszélgetés Bolya Péterrel — Esterházy Lujza grófnő könyvében "Szívek az ár ellen" a következőket írja: "Különböző kulturális mozgalmaink találkozóját, a Tavaszi Parlamentet egy fiatal értelmiségi, Bolya Lajos kezdeményezte, hogy a tagság baráti alapon vitathassa meg a csehszlovákiai magyar kisebbség gondjait és feladatait". A pontosság kedvéért még annyit szeretnék megjegyezni, hogy a háromnapos találkozót 1936-ban Érsekújváron tartották. — Nos, Bolya Lajos az Ön édesapja volt Beszélt-e valaha a Tavaszi Parlamentről vagy politikai-kulturális tevékenységéről a két háború közötti Csehszlovákiában? — Apám (1978-ban bekövetkezett haláláig) meglehetősen keveset beszólt nekem tevékenységéről az egykori Csehszlovák Köztársaságban, tudván, hogy apolitikus fickó vagyok, a feudalizmushoz közelálló világnézettel, biológiai szublimációnak tartom a politizálást. Magyarán: X. Y. ölne, de nem mer, koitálna, de nem tud, inkább tépi száját valamelyik parlamentben vagy kocsmai törzsasztalnál. Egyszóval, apám múltjáról emlékfoszlányokkal bírok csupán, érthető és megbocsátható, ha abban, amit most elmondok, esetleges pontatlanságok érhetők tetten... A "Sarlós" mozgalom tagja volt a Csehszlovák Köztársaságban. Néhány név azok közül, akik egyazon, de legalábbis hasonló gondolkodásúak voltak vele: Balogh Edgár, Jócsik Lajos és Szalatnai Rezső. Apám intenzív kulturális tevékenységet fejtett ki, de ennek részletei nem ismertek előttem, mindössze két verskötetét ismerem. 1944-ben születtem, amikor ó már az újra magyarrá lett Felvidéken a nyilasok elől menekült: progresszív gondolkodása miatt került a begyűjtendők listájára, húsz egynéhány másik, nem zsidó értelmiségivel együtt. Autóstoppal menekültünk Érsekújvárról Kolozsnémára nagyapámékhoz. Négyen: apám, anyám, bátyám és végül háromhónapos jómagam. Kolozsnómán vészeltük át a nyilas időket, a Vörös Hadsereggel lényegi találkozásunk nem volt, csak egy Iván nevű szökött katona töprengett néhány hétig, hogy agyonlője-e nagyapámat, mint "német burzsujt", vagy sem. Végül nem tette meg szerencsére, őt lőtték agyon saját hadseregének biztonsági tisztjei. Itt jegyezném meg, amit manapság nem szokás megjegyezni, illetve az ellenkezőjét szokás állítani: a Vörös Hadsereg hivatásos tisztjeinek kegyetlenkedéseitől a polgári lakossággal szemben nem tudok. — Önök 1947-ben elhagyták Csehszlovákiát, nyilván nem önszántukból. Milyen emlékek maradtak meg Önben az áttelepítésről és az utána következő évekről? Nem kerültek újra kisebbségbe, hátrányos helyzetbe Magyarországon? — Valóban áttelepültünk: apám, magyar volta miatt elvesztette állását, egy rendkívül előnytelen és távoli másikat ajánlottak fel neki, így hát úgy döntött, hogy inkább "átjön". Mi nem tartoztunk azok közé, akiket 50 kg teherrel átpasszíroztak a határon a "bűnös néphez" való tartozásuk miatt. Magyarországon említésre méltó diszkrimináció nem ért minket, apám álláshoz jutott, én pedig a Kazinczy utcai általános iskolába. Egy deportált család lakását kaptuk meg a budapesti Erzsébetvárosban. — Sok vita folyik manapság a nemzetiségekről világszerte. Az Ön véleménye szerint a csehszlovákiai magyar kisebbségnek milyen történelmi szerepe, hivatása lehet a jelenlegi Európában? — Meglehetősen fura dolog kisebbségről beszólni. Kassa, Nyitra, Érsekújvár vagy a Csallóköz több száz éve a legmagyarabb vidékek egyike, mint akár Bereg, Gömör vagy a Balatontól a Dunáig terjedő részek. E jelenlegi politikai konstellációban, amikor a félreértelmezett demokrácia újra "megengedte" a szlovák nacionalizmus fellángolását, a magyarság csak egyet tehet: féltékenyen őrzi etnikai-kulturálismorális-vallási hagyományait. — Hogyan látja a kisebbségi magyar irodalom helyzetét a szomszéd országokban, és mi a véleménye a csehszlovákiai magyar irodalomról? — Igen jók a prózaírók (a költők már kevésbé). Érthető, óriási nyelvi hagyományokkal bírnak. Jókai, Mikszáth, Krúdy nyelvezete és ettitüdje is többnyire felvidókies. Csak nehogy az ún. avantgárd, amely egyértelműen nyugat-európai találmány. rossz értelemben véve beoltsa őket. A kisebbségi magyar irodalom Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában publikációs szempontból halálra van ítélve. És még azt sem mondhatom, hogy publikáljanak nálunk, hiszen bennünket is fojtogat a Nyugatról ideáramló, lefordított kultúrszenny-áradat. A minap találkoztam egy egykori neves könyvkiadó igazgatójával, tán a Könyvhét alkalmával — így szólt: "Öt-hat évig nem lesz könyvkiadás Magyarországon". így van! Az állam kevéske pénze arra kell, hogy cubákokat kapjanak az éhezők (vagy csak siránkozók), s így befogják a szájukat; a kultúra, az oktatás, a sport: mellékes. Mármint szubvenció szempontjából az. A következmények beláthatatlanok. — Egy régi novellája juttatja eszembe a kérdést, amely most következik. Ez a novella vadászattal kapcsolatos, és valahol Nyitra vidékén zajlik a történet Vadászember Ön is, vagy csak természetbarát? — Nem vagyok vadász, nincs rá pénzem. A természetet viszont nagyon szeretem, megnyugtat; nem nekem, és nem is embernek való a pesti Körúton való tántorgás egészségügyi séta gyanánt. Meg hát, mint tudjuk, életmentők ezek a kirándulások az erdőkben, vagy a vizek partján. Budapest fővárosában egyetlen nap alatt annyi ólmot és szónmonoxidot lólegzünk be, mintha kémény tetején laknánk a Dunai Cement Művekben. Szerencsére Budapest igen előnyös fekvésű ilyen szempontból, fél óra alatt 350 méter magasban lehetek, tiszta hegyi levegőn, üdítő magányban. — Állíthatom, hogy Bolya Péter olvasott író Csehszlovákiában is. Kíváncsi lennék milyen témák foglalkoztatják most? — Nem sok. Sajtópublicisztikai rovataim vannak; a kiadók — a java és patinásabbja, amelyekkel foglalkozni egyedül érdemes — a csőd szélén állnak a dotáció elmaradásával. Jön egy-kót könyvem, talán szomszédasszonyunk észre is fogja venni őket, ha adok neki egy-egy dedikált példányt. Kultúránkat, főleg könyvkiadásunkat az ál-rendszerváltás, amely tökéletesen amatőr kultúrpolitikusok tömegét hozta felszínre, sikerrel padlóra küldte. Bízzunk a jövőben! Búcsúzóul engedje meg, hogy üdvözletemet küldjem azoknak az ottani magyar embereknek, akik olvassák ezt a riportot, és azoknak is, akik nem. Sok sikert és sok szerencsét kívánok nekik. — Köszönöm a beszélgetést. Motesíky Árpád 6 A HÉT
