A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-22 / 47. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Hatkor riadt fel az ébresztőóra hangjára. Az elfüggönyözött hálófülke félhomályában — ahol csak két heverő volt meg egy éjjeliszekrény — Éva kitapogatta az órát és elzárta a fülsértő pistyogást. Ahhoz képest, hogy nincs a helyiségnek ablaka, egész jól aludtam — gondolta nagyot nyújtózva az asszony. Éjfél körül volt az utolsó hívás, háľistennek egyetlen részeg sem vette fejébe az elmúlt éjjel, hogy 'mindenáron valamelyik szerkesztővel akar beszélni. Oldalra csapva paplanját, Éva kiugrott az ágyból. Pongyolát kanyaritott magára, fölkapta neszesszerét, törülközőjét és a mosdóba sietett. Zuhanyozás után sietve felöltözött, gyakorlott mozdulatokkal árnyékolta szemhéját, kirúzsozta a száját — nagyon halvány rúzst használt —, majd gyorsan összegöngyölte és zsákba rakta az ágyneműjét, aztán a szekrénye aljába tette. A hálóinge fölé vállfára akasztotta pongyoláját, és éppen a szekrényajtót zárta be, amikor megjött a váltás — Marta, a kolléganője. — Milyen volt az éjszaka? — Kösz, nyugalmas. Ha van ablak, amit kinyithatok éjszakára, még ki is aludtam volna magam. Milyen idő van kint? — Hószagú hideg. — Havazik? — Még nem, de fog. Hoztam termoszban kávét. Gyere, igyuk meg, amíg egyedül vagyunk. A kávé kellemes illata betöltötte a kicsinek éppen nem mondható helyiséget. De alig ültek a kisasztal két oldalán terpeszkedő karosszékekbe, alig hörpintettek kávéjukból, amikor kulcscsörgés jelezte, hogy megjött a következő kolléganő is — délelőtt általában ketten vannak szolgálatban, mert olyankor túlságosan sok a telefonáló. — Öntök egy csészényit Zúzának is, nehogy megmorogja, hogy még nem ülök a kapcsolóasztalnál — lépett a vitrinhez csészéért Márta. A szlovák kolléganő megörült a forró kávénak, mert a villamosra várva teljesen átfázott, de csészéjével tüntetőleg a munkaasztalhoz ült. Márta gyorsan kihörpintette maradék kávéját, s ő is munkához látott, mert asztalán már szaporán villogtak a hívást jelző fények. Éva elmosta a csészéket, kiöblítette Márta termoszát, aztán elbúcsúzva kolléganőitől az előtérben csizmaszárba gyűrte nadrágját, homlokába húzta rolniba sodort szélű sapkáját és felvette fakózöld, combközépig érő tolikabátját. Amíg végigsietett az alagsori homályos folyosón, fölhúzta kesztyűjét és föltűrte anorákja gallérját. Közben azon gondolkozott, hogy ma tulajdonképpen semmi dolga. Hacsak nem akar hozzákezdeni Zsófi diákbálra Ígért ruhájához, akkor estig szabad. Az utcára érwe fölnézett az ólomszürke, komor égre, és mélyet sóhajtva nagyot szippantott a hideg, valóban hószagú levegőből. Egy SZERDAHELYI TAMÁS (22.) City Taxi jelzésű autó fékezett le mellette, egészen a járdaszegélyhez gördülve. — Szervusz, Éva! Hova mész ilyen korán? — hajolt át Tóth Géza az ülésen, hogy kinyissa az asszonynak az ajtót. — Gyere, elviszlek. — Köszönöm. Csak az a baj, hogy még nem döntöttem el, hova menjek — ült be Géza mellé az asszony, rávillantva pajkos mosolyát. — Éppen azon morfondíroztam, hogy ma szabad vagyok, mint a madár. Régen történt velem ilyesmi. — Ha nincs semmi dolgod, akkor miért nem alszol? Vagy mostjösz munkából? — nézett a Szlovák Rádió tótágast álló piramisa felé Géza. — Igen, éjjeles voltam. S legközelebb csak este hatkor lesz rám szüksége Zsófinak, akkor ér haza angolról. Zsolt meg Zsolti, hiszen tudod, az egyik szolgálati, a másik meg tanulmányi úton, de mindketten külföldön vannak. Ha most nem találkozom veled, akkor talán csavargók egyet. — És ha együtt csavarognánk? Éva kérdő tekintetét látva Géza folytatta: — Zsolt biztosan említette neked: nemrég mindketten ajánlatot kaptunk külföldi munkára. Ő Németországba, én Ausztriába. — Nem, nem említette — hunyt ki a pajkos jókedv Éva szemében. — Nem tudom, Zsolt hogyan döntött, de én bizony otthagyom Kassai Rezsit. Nagyon begyemben van már az úrhatnámsá-FRANTIŠEK DRTIKOL: HULLÁM (1927) 18 A HÉT
