A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-22 / 47. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

ga. Be is jelentettem neki, hogy a mai nap az utolsó munkanapom.

— Akkor hogyan csavargunk?

— Mi sem egyszerűbb. Most azonnal közlöm a nagyfőnökkel, hogy a tegnapi nap volt az utolsó.

— Ha gyalog lennénk, azt ajánlanám, menjünk a Zerge-hegyre.

— Óhaja parancs, hölgyem. Remélem, nincs ellene kifogásod, ha a troli végállomásáig autón tesszük meg az utat.

— Inkább menjünk trolival. Akkor szabadon kószálhatunk, s ahol ismét lakott területre bukkanunk, onnan csak visszajutunk a belvárosba valamilyen járművel. Tudod, autóval nem jó gyalogtúrára menni, mert vissza kell térni oda, ahol az autót hagytad. Nem lehet arra járni, amerre a lábad visz és a kedved.

— Igazad van. Akkor most visszaviszszük Kassainak az autót. Ha szerencsénk van, nem találjuk bent, s csak az asztalán hagyok neki üzenetet.

— Hogy rohan az idői Az előbb még nyár volt, most meg már az a természetes, hogy havazik.

— Nem is rohan, száguld. Csak az újságból vettem észre a minap, hogy megint november van. Két éve ilyenkor szorongva találgattuk, mit hoz a holnap.

— Milyen újságot olvasol?

— A magyar újságokra előfizetek, már csak elvből is. A szlovák újságok közül meg általában azt, ami éppen adódik.

— Előfizetsz az összes magyar újságra?

— Dehogy, kinek volna arra pénzel Csak azokra, amiket megszoktam: A Hétre és az Új Szóra. Újabban megrendeltem az Újságot és édesanyámnak a Nőt. De az Új Szóval nem vagyok megelégedve. Van képük ráírni, hogy függetlenek!

— Hát te nem tudod, hogy azt úgy kell érteni: Független Magyar Kezdeményezés napilapja — nevetett Éva.

— Ebben van igazság, mert nem szívesen közölnek olyan cikket, ami nem a Kezdeményezés szájíze szerint Íródott. Vagy ha igen, akkor rögtön ott van mellette a szerkesztőség reagálása. A cáfolat, mégpedig tele iróniával, durva, becsmérlő kioktatással. Gőzük sincs az újságírói etikáról. Úgy viselkednek, mint a nyugati szennylapok zugfirkászai. Egy igazán független újság nem ilyen.

— Valamikor újságírást akartam tanulni, de anyám lebeszélt, mert azt mondta: a kommunista érában egy újságíró nem lehet sem szabad, sem független, nem írhat igazat.

Éva egy jó utcányival Kassai szervize előtt kiszállt az autóból. Tükre után kotorászott, hogy ellenőrizze, milyen nyomokat hagyott arcán a levegőtlen helyiségben töltött éjszaka. Elégedett volt a látvánnyal. Alig csukta be a kézitáskáját, az utca végén feltűnt Géza.

A troliban egymás mellett ülve csak pár szót váltottak. Mindketten gondolataikkal voltak elfoglalva. Éva kissé meghökkenve konstatálta, hogy nem is izgatja különösképpen, miért nem szólt neki Zsolt a külföldi álláslehetőségről. Egy év alatt ennyire el lehet hidegülni valakitől, akit tulajdonképpen csak az elmúlt év alatt ismert meg igazán. Mégiscsak az anyjának volt igaza akkor régen! Bele kell törődnie, hogy egyedül marad a gyerekeivel. Illetve Zsófival, mert Zsolti már a saját útját járja. Majd csak meglesznek valahogy. Az ő kevéske fizetéséből nehéz lesz

megélniük. Egy telefonkezelőt nem fizetnek valami jól. Sebaj, majd különmunkát vállal, mondjuk, gépírást. Vagy taníthat mozgáskultúrát, esetleg tánciskolában vállal állást. Táncolni még mindig tud és szeret is. Mosolyogva szállt ki a troliból a végállomáson. Géza az eget kémlelte:

— Úgy látszik, valóban havazni fog.

— Nem baj. Fő, hogy kint vagyunk a természetben. Gyerekkoromban erdész is akartam lenni...

— Meg újságíró és táncosnő.

— ... és fodrász, színész, geológus, mezőgazdász, jogász.

— Ennyi minden érdekelt?

— Igen. És te mi akartál lenni?

— (;ngem mindig is a gépek érdekeltek.

— Én csak a bicikliig, az író- és varrógépig jutottam.

— Ha elromlik, -meg is javítod? — csodálkozott a férfi.

— Azt nem, csak használom. És tisztítom, olajozom, ha kell.

— Mindig is csodáltalak, hogy olyan sokoldalú vagy.

Éva megállt, és egy hirtelen mozdulattal körbemutatott:

— Hát nem csodálatos?

Fönt álltak a hegy tetején. Fölöttük hóterhes fellegek, alattuk a kopárságában is méltóságteljes, néma erdő, s távolabb a város ködbevesző házai. A lombjavesztett erdő csupasz fái dermedten várják az első hó mindent elfedő, jótékony takaróját. Ág sem rebben, szélcsend van. Évát lenyűgözi a halódó természet némasága.

— Szeretem az erdőt, a nagy erdei sétákat. Mindig megrendített a tavaszi erdő elmúlásszagú életrekelésének megható üdesége, és a rekkenő nyár hőségét kivülrekesztő, buja lombsátrú rengeteg látványa. Sokszor csodáltam a vénasszonyok nyarának bágyadt napsugarában ezernyi színárnyalatban pompázó őszi erdőt, s a téli napsütésben szikrázó, a Jégkirálynő kristálypalotájának rideg csillogását idéző, hófödte, zuzmarás fájú erdőt.

Gézát jókedvre derítette az Évától szokatlan szóözön:

— Benned egy költő veszett el, Éva!

— Bennem már sok minden elveszett — mondta lemondóan Éva, majd kis sóhajjal hozzátette: — Hallod, milyen csend van?

Éva szavait panaszos varjúkárogás cáfolta. Az asszony elnevette magát:

— Úgy károg, mintha a hasa fájna.

— Pedig csak a begye fájhat, vagy a zúzája.

— Mindegy. Biztosan éhes szegény. Te nem vagy éhes? — kérdezte Éva a nyomába induló férfitól.

— Még nem. De mire leérünk a völgybe, farkaséhes leszek. Vaskutacskán majd megebédelünk.

— Ha nyitva lesz a vendéglő.

Nyitva volt, de az ebédre várni kellett. Addig forralt bort kortyolgattak. Éva kipirult arccal mosolygott, és gondtalanul csevegett. Jóleső fáradtságot érzett. Kellemes meleg volt és meghitt félhomály. A férfi időnként elgondolkozó pillantást vetett rá, s minél hosszabb ideje ültek egymással szemben a vendéglő asztalánál, annál tovább felejtette az asszony arcán gyönyörködő, elragadtatott tekintetét.

Géza hirtelen átnyúlt az apró asztal fölött. Az asszony finom vonalú, keskeny kis keze szinte elveszett a nagy, meleg férfimancsban. Éva ösztönösen ökölbe

szorította kezét, de meglepődve állapította meg, hogy nem akar szabadulni a védelmezőén kezére simult kéz erőt sugárzó biztonságából. Olyan a tenyere, mintha kipárnázták volna, és fószekmeleget áraszt — gondolta az asszony, s testét már szinte feledésbe merült, régesrég érzett, lélegzetelállítóan delejes érzés járta át, amely kábít és felvillanyoz egyszerre. Riadtan emelte szemét a férfira, de kezét nem húzta el. _ Hosszan mélyedt egymásba tekintetük. Éva úgy érezte, lángot vet az arca. Géza sokára szólalt meg, suttogva ejtette a szavakat:

— Nagyon szeretlek, Éva. Még mindig. Hiszen tudod. Már Zsolt felesége voltál, amikor megismertelek, s azért kerültelek benneteket, mert nem akartam emlékeztetni magamat arra, hogy későn találkoztunk. Pedig te vagy az egyetlen nő, akivel boldog lehettem volna.

Az asszony tiltakozó riadalmát látva gyorsan, határozottan folytatta:

— Kérlek, ne szólj közbe. Most el tudom mondani, amit évek óta magamba zártam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem próbáltalak elfelejteni. Más nők ismeretségét kerestem szándékosan, vagy csak egyszerűen nem álltam ellen a női kihívásoknak. Volt két-három komolyabb kapcsolatom is, ezt tudnod kell, de sohasem szántam rá magam, hogy megnősüljek. Csak édesanyám tudta az okát, hogy azért maradtam egyedül, mert téged szeretlek.

A férfi most erősen szorította az asszony kezét, s az apró ököl ellazulva, engedelmes kézfejként simult a föléje boruló tenyér alá.

— Majd’ tizenöt éve próbálom magammal elhitetni, hogy az érzelmek is az ember akaratától függenek. Most már nem tudom és nem is akarom elhallgatni előtted érzéseimet. Hidd el, nagyon szeretlek, tisztellek és becsüllek. Úgy érzem, te vagy az egyetlen ember a földön, aki nekem társul rendeltetett. Mert én hiszek abban, hogy az ember valamikor régen nő és férfiként kettévált, s most a két fél egymást keresi, hogy ismét egyesüljön. Úgy érzem, ón megtaláltam benned másik felemet, a jobbik énemet. Csak veled lehetnék boldog, ha te is úgy akarod.

Az asszony keze fölé hajolva forró csókot lehelt rá, s mint aki fél, hogy megriasztja a másikat, elengedte a keskeny, törékeny kezet, és két kezét összekulcsolta maga előtt az asztalon.

Éva még mindig hallgatott. Géza folytatta:

— Talán sohasem mondom el ezt neked, ha ma reggel nem találkozunk, ha nem sétálunk együtt az elmúlásra emlékeztető kopár, halott erdőn — a férfi összeszorított ujjain kifehéredett a megfeszült bőr. — December elsejétől Ausztriában dolgozom, hosszabb ideig nem találkozunk. Vagy sohasem, ha úgy akarod. Ezt el kellett mondanom, mert tudom, hogy egy éve egyedül vagy, Zsolt mellett magadra maradtál. Nem házasság már a tiétek. — Majd kis szünet után még halkan hozzátette: — Bocsáss meg, ha szavaimmal megbántottalak.

Éva nem szólt, csak könnyű, rebbenő mozdulattal a férfi összekulcsolt ujjaira tette kezét. Éppen szólni akart, amikor asztalukhoz lépett a pincér:

— Parancsoljanak, a két bográcsgulyás!

(Folytatjuk)

A HÉT 19