A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
Másik történelem A Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 25-én jóváhagyott nyelvtörvényének 3. paragrafusa 4. cikkelyében ez olvasható: "A községeknek, városoknak, ezek részének, utcáknak, tereknek, közterületeknek az elnevezését és az egyéb földrajzi elnevezéseket hivatalos nyelven tüntetik fel.” A gyanútlan magyar nemzetiségű állampolgár e cikkelyt olvasva ma már szinte meg se hökken, mert hisz — úgy tűnhet fel előtte — csakis az fogalmazódott törvénnyé, amit az elmúlt évtizedek vezérlő hatalmai és hatalmasai nyelvtörvény nélkül is igyekeztek minden rendelkezésre álló eszközzel betartatni. A kétnyelvűségre való törekvéseket drákói szigorral nyomták el és irtották ki a tudatból. S nem is eredménytelenül. Persze az efféle "történelemátformálás" nem mai keletű, hiszen a dél-szlovákiai ősi magyar településnevek használatát 1948-ban a szlovák belügyi megbízott — akit történetesen Daniel Okálinak hívtak — az alábbi rendelkezéssel egyik napról a másikra megszüntette: "Egyúttal hatályon kívül helyezem a magyar és a német eredetű városok, községek és települések valamennyi kettős (azaz második) helységnevét." S ezt követően létrejött a nagy történelmi helységnévkeresztelő — a helységnévgyilkolás, s vele együtt egy példátlan és nagyméretű történelemhamisítás. A fent idézett megbízotti rendelkezés alapján több mint hétszáz település nevét változtatták meg, zömmel magyar helységekét a mai Szlovákia területén. E bátor cselekedet"eredménye", hogy Tornaijából Šafárikovo lett, Párkányból Štúrovo, Ógyallából Hurbanovo, Bátor-' kesziből Vojnice, Karvából Kravany, és így tovább... A hatályon kívül helyezett "második" név — ami persze eredeténél fogva "első" — így halálra ítéltetett. E névgyilkolással tájainkon az európai normák szerinti kétnyelvűségnek végleg befellegzett. Az elmúlt évtizedek alatt a sajtóban — s egyebütt is — megpróbáltuk valami módon a kettős névhasználat folytonosságát megőrizni, ám ez számos akadályA A HÉT _______ ba ütközött. Voltak szerkesztőségek — a rádió magyar adása és a tévé magyar szerkesztősége —, ahol az 1948-as belügyi hivatal döntését a vezetés következetesen betartatta. A most elfogadott nyelvtörvény pedig — s ez jelenti Daniel Okáli munkájának továbbfejlesztését! — már kiterjed az utcák, a terek és egyéb közterületek egy nyelven való — tehát szlovák — megnevezésére is. Ez a tény és e törvény végrehajtása gyakorlatilag megfosztja az egész szlovákiai magyar etnikumot még annak a látszatától is, hogy e területen magyarok éltek, vagy élnek. Az új törvény jelzett cikkelye szlovákiai magyarságunk minden látható jelét igyekszik letörölni a föld színéről. Csakhogy a helynevek makacsabbak minden hatalmi szónál és törvénynél. Mégpedig azért, mert a névadás önmagában is történelem. Kristályosító pont, amelyet századok formáltak azzá, ami. S mi minden kötődik egy-egy településnévhez, mi mindent idéz fel azok számára, akik egy közösséget alkotnak, akik azonos nyelvet beszélnek. E sorokat Kassán írom, s elég, ha azt mondom: a kassai dóm. Az olvasó tudja, hogy e falak között nyugszik a Nagyságos Fejedelem. Ahogy szarkofágjára írva vagyon: "a haza szent földjében." De bennem él — bennünk él — az is, hogy a nagy triász, Kazinczy, Baróti és Batsányi itt jelentette meg a Magyar Múseumot, az első magyar irodalmi folyóiratot, hogy itt mutatták be először nagy nemzeti drámánkat, a Bánk bánt... Kassán! Alig félóra járásnyira innen, Szepsiből indult útjára az Europica Varietas szerzője — az első magyar útirajz tudós írója — Szepsi Csombor Márton; Moldava nad Bodvou-ról?! Mit üzenhetnek ezek a nevek egy ott élő mai szlováknak? Semmit. S így sorolhatnám végig Szlovákia magyar térségeit, útbaejtve Sajógömört, ahol Mátyás király — a falu közepén ma is áll a szobra — megkapáltatta az urakat. Nyugat felé haladva útbaejthetnénk mondjuk Szklabonyát és Alsósztregovát, Mikszáth és Madách szülőhelyét, utána esetleg Lévát Juhász Gyula emlékeivel, aztán Nagysallót, a negyvennyolcas szabadságharc egyik nagy csatájának győztes színhelyét — a református parókia előtt a csata emlékét őrző emlékoszloppal — Tekovské Lužany?!... Folytathatnám — bárki maga is folytathatja — Komárom vagy Érsekújvár irányában ezt a sort Pozsonyig. Azt, ami volt, s ami még él az emlékezetünkben, de amit el kéne felednünk a törvény szerint. De van-e olyan törvény a világon, amely kitörölheti egy nép emlékezetéből önnön múltját, történelmét, az évszázadok óta használt élő neveket? És ez a mostani "törvény" már a földrajzi neveket sem kíméli. Egy-egy település határában tucatjával voltak és vannak olyan jellegzetes dűlőnevek, amelyek évszázadok óta összekapcsolódtak a táj sajátosságaival, a megművelt területek gazdasági hasznosításával. Pár évvel ezelőtt a Bódva menti települések határában közel kétszáz ilyen dűlőnevet gyűjtöttem össze. Csodálatos kép kerekedett ki belőle, amolyan történelmi tabló a tájról, a földről, s még az egykori tulajdonosokról is. Bodoló határában például ilyeneket találtam: Mogyoróska, Csereföld, Kisida-tag, Két víz közt, Cicás, Makranci forduló; Debrődön: Ereszvény ajja, Ortvány dűlő, Nyári juss, Gyöpű, Pásztorhám; Jánokon: Élső-kötel, Teknős, Hideg-oldal, Császárka; Somodiban: Zsarnai csatt, Palló eleji, Pástok, Nyirkos, Pallag, Kincs-vágás... Mit kezd — mit kezdhet? — ezer és ezer ilyen névvel a nyelvtörvény? Ugyanakkor az a kérdés is felmerült már néhányszor bennem, hogy mivé lesz egy táj e nevek nélkül? Névtelen pusztasággá, amelyet nem lehet megszólítani, s amely, ha kérdezzük, nem felel vissza. Mert nem tud visszafelelni! De amíg a Tulajdon Fő Neveink élnek, amíg emlékezetünk őrzi nyelvünk ezen ősi kincseit, addig a nyelv és névellenes törvény csak szétpattanó buborék, vagy ha úgy tetszik, használhatatlan kacat... Gál Sándor
