A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
MINERVA Vagy mégis? A múlt század nyolcvanas éveiben az indiánokat mindig gyanakvó szemmel figyelő fehérek egyre többször találkoztak egy különös jelenséggel, melyet az őslakók szellemtáncnak hívtak. A szellemtánc rövid időn belül mozgalommá nőtt, 1888 után pedig a "préritűz sebességével" terjedt a rezervátumba zárt törzsek között. Ebben az évben hirdette meg a paiute-indiánok híres varázslója, Wovoka a hazájában hontalanná vált reményeitől is megfosztott nép új vallását. Mi volt e vallás lényege? Hallgassuk meg a prófétát: "Minden indiánnak táncolnia kell mindenütt, állandóan csak táncolnia. Hamarosan, még a jövő tavaszon eljön a Nagy Szellem. Visszahozza összes vadjainkat, egy szálig... És a halott indiánok is visszatérnek, mind egy szálig és élni fognak... Ha a Nagy Szellem visszatér, az indiánok mind felmennek a magas hegyek közé, messze a fehérektől... És ha az indiánok fent lesznek a magasban nagy vízözön hullámzik végig a földön, és a fehérek mind belefúínak, mind meghalnak. Akkor elvonul a víz és mindenütt indiánok lesznek csupán és rengeteg erdei vad..." Wovoka szavai új hitet ébresztettek az indiánokban. A fehérek pusztulásának, a halottak és a bölények visszatérésének ígérete reményt öltött a szívekbe. A táborok lakói egyre többször gyűltek össze — mindig napnyugtakor - hogy nagy köröket alkotva, az egyre gyorsabban pergő dobok ütemére eljárják a szellemtáncot s fohászkodjanak a Nagy Szellemhez az ígért beteljesüléséért. A fehérek természetesen tudják, hogy semmiféle vízözöntől nem kell tartaniuk, mindazonáltal kezdettől fogva kíméletlenül üldözik az egyébként teljesen erőszakmentes szellemtánc-mozgalmat. Az indiánok már akkor is veszélyesek, ha van miben reménykedniük... 1890 decemberében az őslakosok elleni harcokban ismertté vált Nelson A. Miles tábornok elhatározza, hogy hozzálát a mozgalom felszámolásához. Parancsot küld a Standing Rock rezervátumba, hogy tartóztassák le az ott élő Ülő Bilát, akit — tévesen — a szellemtáncosok felbujtójának tartanak. Egyik harcostársa a híres főnök védelmére kel s rálő a letartóztatást foganatosító indián (!) rendőrökre, akik visszalőnek. Az egyik lövés Ülő Bikát éri és halálos. A nagy halottjukat napokon át gyászoló indiánok nem is sejtik, hogy Ülő Bika halála egy küszöbön álló tragédia előjátéka. A gyilkosság hírére számos indián menekül a Pine Ridge rezervátumba, hogy az ott élő Vörös Felhőnél, az utolsó nagy főnöknél keressenek menedéket. A minekonjuk is útnak indulnak a "felforgató" szellemtáncosként körözött Nagy Láb főnök vezetésével. Állig felfegyverzett lovas katonák veszik üldözőbe az éhségtől legyengült indiánokat, akik a kegyetlen fagy miatt emberfeletti kínokat állnak ki. December 28-án a katonaság rábukkan a vándorló indiánok holtfáradt, agyonfagyott csapatára. A Wounded Knee (Sebesült Térd) nevű patakhoz terelik a szerencsétleneket: 120 férfi, 230 asszony és gyermek érkezik meg ide; a halálosan beteg főnököt már hordágyon hozzák. A csüggedt és elgyötört indiánok a katonák felügyelete alatt felverik sátraikat. Elhatározzák, a következő napon eljárják a szellemtáncot. Másnap hajnalban az indiánokat kikergetik sátraikból. A tábor közepén összeterelt emberek nyugtalanul hallgatják a 7. lovasezred parancsnokának, Forsyth ezredesnek a szavait. Az ezredes a fegyvereiket követeli. Az indiánok megadóan engedelmeskednek a parancsnak, a tisztek azonban kevésnek találják a leadott fegyvereket. A katonák átkutatják a sátrakat, a késeket és a szekercéket is elkobozzák, de a tiszteknek ez sem elég, s elrendelik a foglyok megmotozását. Sárga Madár, a varázsló tiltakozik a motozás ellen —az egyik katona puskatussal leüti. Egy fiatal indián harcos ezt látva előkapja addig még rejtegetett fegyverét és azzal fenyegeti a katonákat. Az egyik altiszt rátámad s a dulakodás közben a puska elsül. A katonák — mintha csak jeladásra vártak volna — tüzet nyitnak a védtelen indiánokra, akik botokkal és késekkel próbálnak védekezni a lőfegy- Vörös verek ellen. "Ellenállásuk" azon- Felhő sírja ban néhány perc alatt megtörik; Dél-Dakoa kétségbeesetten menekülő mi- tóban nekonjukra a közeli dombtetőn felállított ágyúkkal is lőnek. Csaknem másfél órán keresztül tart az embervadászat, s a katonák, bár javarészt ittasak, kitesznek magukért: több mint 300 férfi, asszony és gyerek esik a vérengzés áldozatául. A 7. lovasezred "harcosai" elégedettek: úgy érzik, bosszút álltak a tizennégy éve elszenvedett Little Big Horn- i vereségért s a megölt indiánok vérével lemosták a zászlajukat ért gyalázatot. Wounded Knee-nél 1890. december 29-én véget ért az indián háború. A katona, aki utoljára sütötte el fegyverét, az amerikai történelem legszomorúbb fejezete után tett pontot. Az amerikaiak mítoszteremtő tehetsége lenyűgöző, ezt a gyászos történetet azonban ők sem tudták "mitizálni". Wounded Knee legfeljebb szinonima lehetne — a győzedelmes embertelenség és a múlhatatlan szégyen szinonimája. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 21
