A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-28 / 26. szám

GONDOLKOOÓ Zseliz üzenete A szavak jelentése és tartalma válto­zó. Zseliz a csehszlovákiai magyarok számára nemcsak egy város neve, hanem fogalom is. Gazdag tartalom­mal bíró fogalom. Harminchat éven keresztül jelentette az anyanyelvhez való kötődést, a népi kultúrához való ragaszkodást, hagyományaink őrzé­sét, ápolását, megmentését. Találko­zóhely volt, ahol "tiszta forrásból" meríthettünk erőt, biztatást, hogy nem vagyunk alábbvaló, mint az államalko­tó nemzet, hogy kultúránk európai, hogy bátran egy sorba állhatunk a meghívott más nemzetiségű csopor­tokkal. Itt láthatta, tapasztalhatta, érezhette a csehszlovákiai magyar, hogy faluja határán túl is élnek magya­rok (mert ezt a földrajzórán vagy a történelemórán nem volt kötelező — s olykor ajánlatos sem —elmondani), itt hallhatta magyarul a helységneveket, itt láthatta milyen gazdag változatos­ságot mutat viseletűnk, hogy különbö­zőek tánclépóseink, dalaink lejtése is változó, akárcsak nyelvjárásaink. S amikor innen haza ment, legyen bár­mily szorító is közvetlen környezeté­ben a lélekölő és nemzetölő pártállam kényszere tudta, hogy Vagyunk és Leszünk! Ezért fogalom Zseliz és nem csak egy város neve. Gyűjtőszóval úgy mondtuk: Országos Népművészeti Fesztivál. Félek, hogy akik most ezt temetik, eltemetik azt is, amit fogalom­ként jelentett. Mert a pártállam nemze­tölő (a szlovák nemzeti tudatot is ölő nem csak a magyart) szorítása ugyan megszűnt, de kisebbségi létünk ma­radt! És a rajtunk igazságtalanul esett sérelmekért még nem kért bocsánatot senki. Ha az Országos Népművészeti Fesztivál harminchat éven keresztül nem épített volna mindarra, amit a fogalom tartalmaként a bevezetőben felsoroltam, akkor ma nem lennének olyan kitűnő népművészeti csoportja­ink, mint amilyenek vannak. Hallom, olvasom, hogy ezt a Zselizt, ezt az Országos Népművészeti Fesztivált te­metik. Helyette egy újat, a "kisebbségi léten túlmutatót" akarnak. Nagyon kíváncsian várom, hogy ez milyen lesz. Kisebbségi létünkből kilépni ugyanis nem lehet. Nem kell e fölött sírnunk, sem jajonganunk, de tudo­másul venni ugyancsak ajánlatos. Szavunkban, szokásainkban, életmó­dunkban, a külvilág dolgaira való reagálásunkban különbözünk. Más­ságunk megőrzése nem csak és nem főleg és nem kizárólag nemzeti vol­tunk megőrzése miatt fontos, hanem elsősorban emberi voltunk megőrzése miatt! Hogy mivé lesz a gyökereitől elsza­kított (vagy elszakadt) ember, azt nem itt és nem most fogom ecsetelni. Rábízom az olvasóra. Nézzen körül ki ki a falujában hová lettek, mivé lettek gyermekkori játszótársai. Vitték-e va­lamire a városok lélekölő paneldzsun­­gelében? A "jaszlicskában", meg az aszfalton felnövő "kulcsos" gyerekek mit tudnak, mit ismernek elődeik életé­ből? Mi lesz velük, ha jön egy vihar? Nem kell, hogy történelmi vihar le­gyen, gyökerek nélkül, a nagyszülők­től naponta eltanulható viselkedésmó­dok ismerete nélkül az élet első vizsgáján megbuknak. S azt hiszik majd, hogy bennük van a hiba, pedig csak a társadalmi rend volt nagyon hibás, amely ebbe az utcába terelt mindannyiunkat. Az idei Zseliz számomra mindeddi­­ek közül a legfelemelőbb a legtöbb tartalmat hordozó volt. Sajnos csak számomra, mert én láttam a szombati versenyt is. Kiegyensúlyozott, magas színvonalú verseny volt. Minden együttes valamiben remekelt és vala­miben különb volt, mint a másik. A verseny elején még szorgalmasan jegyzeteltem és dicsértem kit ezért, kit azért, de elfogytak a szinonimáim. Amikor még csak a mezőny felét láttam, de már három-négy "nagydíj­­gyanús" csoportot is megszámláltam a magam alkotta skálán, tudtam: a zsűrinek ez idén is nehéz dolga lesz. Dilemmám a mezőny második felének láttán csak nőtt. Tudom véletlen — hiszen ott voltam, amikor a szereplés sorrendjét kisorsolták —, hogy a szep­­si Fehér Liliomszál lépett utolsónak a színpadra, de ők megoldották a nagy kérdést. Nem csak táncolni és énekel­ni tudtak, nem csak a koreográfia volt kitűnő és nem csak a viseletűk volt helyénvaló és nem csak az az érde­mük, hogy tiszta forrásból merítettek, hanem azt vitték színpadra, amit nap­jainkban színpadra KELL vinni, amit a táncosnak el KELL táncolni, az éne­kesnek el KELL énekelni, amit az írónak, költőnek kötelessége elmon­dani, amit minden írástudónak és előadóművésznek, szobrásznak, fes­tőnek tennie, láttatnia KELL, kiáltani szóval, énekkel, hogy ébredjünk! Mert halnak falvaink! A húsz évvel ezelőtt hatvan gyerekre megépített falusi iskolában ma tizennyolcán lé­zengenek! Ezt a tragédiát vitte szín-Egy pillanat a szomlxiti versenyről: A sze/xsi Fehér Liliomszál műsora. Címe: Egyszer volt,... sosem lesz?

Next

/
Oldalképek
Tartalom