A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem padra Nagynó Sarlós Ildikó. Tőlem ezért — gondolom a zsűritől is — ő és csoportja kapta a nagydíjat. A kezdő képsor: a ház előtt magányosan pipázó nagyapa és a motorzúgás elhaltával városi ruhában megjelenő unokák, még nem sejtette a bravúros befejezést. Amikor a nagyapa mesélni kezdett és a színpadon nemcsak lélekben, de a valóságban is "visszavedlettek" falusi gyerekké az unokák, még azon morfondíroztam, ugyan hogyan fogja majd őket visszaváltoztatni és elutaztatni... már kezdett a szívem elszorulni, de a színpadon látható vidám "gyermeklakodalom" feloszlatta baljós érzeteimet. Aztán vége lett a lakodalomnak. Gazdag vége. A "menyasszony" — a lányunoka —, köténye megtelt pengő aranypénzzel. Mondta is a fiúunoka, hogy: — Ugye milyen szép mese volt? — mire a nagyapa válaszolt: — Igen, igen. Nagyon szép volt, csak az a baj, hogy mese volt! — erre a lányunoka a lakodalomban összegyűjtött aranyat kidobja a kötényéből, mondván: — Ha mese volt... — s a földön szétgurult a sok kavics, mert csak por és kavics meg beton és aszfalt mindaz, amit a gyökórelszakítással nyerhet. A kincs nagyapa és nagyanya mesének hitt élettörténetében rejlik. A műsor záró képsoraiban az a jó, hogy nem ad útmutatást. Ha úgy fejeződne be ez a mese, hogy az unokák otthon maradnak, akkor tényleg csak mese lenne. Ez a tréfára vett tragédia — a kislány eldobja a kincset — az igazi megoldás. Mert megadja a nézőnek a döntés szabadságát. Nem ad receptet, és nem ítél el. Aki falun akar maradni, maradjon, aki menni akar, menjen a városba. Én is ebben a társadalomban éltem az elmúlt időszakban. Tudom: a kétkeresős családmodell volt kötelező. És munkaalkalom csak a városban volt... De lehet, hogy már (sajnos) nincs. Most változik a világi Most kell népünknek is újra dönteni a menni vagy maradni kérdésében. Hát ez adta ennek a versenyprogramnak az aktualitását. És ezért vagyok -nagyon szomorú amiatt, hogy a vasárnap délutáni ünnepi műsorból mindez kimaradt. Ezt a műsort meg KELLETT volna mutatni azoknak az embereknek, akik eljöttek. Vétkes mulasztásnak tartom "Zseliz üzenetének" elhallgatását. Fister Magda Gyökeres György felvétele Délutáni, fáradt csend; a felhők időnként a nap elé úsznak, s a szemben lévő ház előtti pádon egy öregember sárgásbarna görbebottal a földet böködi. Időnként felnéz a lassan vonuló gomolyfelhőkre, mintha olvasná az égi ábrákat. Persze, ezt csak én képzelem. Meglehet, az öregnek nincs egyetlen gondolata sem, csupán a megfoghatatlan várakozás, a mérhetetlen idő múlása irányítja mozdulatait két irányba: a föld s az ég felé — az elmúlás be nem vallott bizonyosságával. Vagy a fel nem ismert realitás jótékony, mindent elfedő-elrejtő tudatlanságával a szívében. Mennyire egyszerű, szinte tapintható így távolabbról ez egy-ember testi leépülése, öntudatlan halálba-készülődése, miközben a tágabb valóság ritmusa változatlan. Nem vesz tudomást arról a küzdelemről, amelyet egyetlen ember vív meg, ha megvív, önmagával — önmagáért. Elmúlt benne mondjuk nyolcvan esztendő; az emberiség történelmének legkegyetlenebb — eszázadi — nyolc évtizede. Mit őrizhet belőle? Mire emlékszik, s mit feledett el? Mit adott neki ez a század? S mit vett el tőle? Egyáltalán: vannak-e kérdései? Megfogalmazhat-e valaha is a maga számára, hogy miért élt?! Hogy amit élt, életnek nevezhető-e egyáltalán? Újra, s már régóta visszatérő gondolat vagy inkább kérdés: van-e történelme az egy-embemek?! És tovább: az egy-ember élete miként válik egy szükebb vagy tágabb közösség történelmévé? Azzá válik-e? Valami módon bizonyára egybeépül, mert hisz másként hogyan is lehetne... Nemrégiben egy másik öregember itt, az asztal mellett, ahol most e sorokat írom, háborús élményeit mesélte. Hogy leventeként a szomszéd falu vasútállomásán sebesült meg, s valahol Németországban operálták ki testéből a repeszdarabokat... Aztán amerikai hadifogság következett, s amikor hazaengedték, várta a teljes jogfosztottság, s a deportádó réme... Gyermekeinek, unokáinak elmondta-e ezt a történelmet? S ha elmondta is, tudják-e, hogy ez is történelem? Az egy-emberé! Gyanítom, inkább mesének hiszik, időszépítette távoli történetnek, ami ugyan lehet, hogy megesett, de lehet, hogy a felét kitalálták... De ki lehet-e találni a szilánkütötte forradásokat? Apáink, nagyapáink távozó nemzedéke viszi magával az agyag-mély birodalomba e sebhelyes történelmet — jobbára megíratlanul. Megíratlanul — tehát véglegesen feledésre ítélve, véglegesen a nemzet történelmének vesztegséglistájára terítve — nem marad sem tanú, sem tanulság! S mennyi láthatatlan sebhely, emberi sors és tragédia — még azokban is akik viszszatértek. Néhány évvel ezelőtt hallgattam azt a történetet — lám, már ón is történetté fokozom le az egy-ember történelmét —, amely a Kazbek csúcsai alatt zajlott, egy ottani lágerban. Aki mesélte, akkor még fiatal volt, a láger "temetkezési brigádjának" a tagja. Az apósát is vele együtt vitték el "háromnapos" munkára, amelyből évek lettek. Az emlékező apósa is ott halt meg a Kazbek csúcsa alatt; a veje temette el. A halottakat mezítelenre vetkőztettók — nevüket nem volt szabad feljegyezni — s mert a fagyos földet felvágni nem tudták, a tetemeket hóval födték be. Éjszaka azonban a farkasok kikaparták a hó alól a hullákat, és felfalták őket. Amikor az őrök az egyik farkast lelőtték, a foglyok a lelőtt farkast megnyúzták, megfőzték és megették... A farkas az embert, az ember a farkast... Amióta ismerem ezt — és az ehhez hasonló történeteket — gyakorta fölmerül bennem a kérdés, hogy ilyen terhekkel hogyan lehetett napról napra együtt élni?! Hogy aki ezt látta, vagy aki ennek részese volt — azzá lett —, mivel, s hogyan tudta a későbbiekben mindezt semlegesíteni magában. Hogy élni tudjon, hogy dolgozni tudjon, hogy gyermekeket nemzzen és neveljen. S főleg, hogy évtizedeken keresztül minderről mélységesen hallgasson... Ez is! Ez a hallgatás is a hiány része, azé a hiányé, amelyet apáink nemzedéke együtt és egyenként megélt, s ami a történelemkönyvekbe eleddig nem íródott le. És egyre kevesebb az esélyünk arra, hogy a még elérhetőt egybegyűjtsük. Meghát ebben a nagy-nagy európai zajlásban idő sincs már a régiek meghallgatására. Ahogy elnézem őket, ahogy ott ülnek a kispadon, szótlanul, magányosan, lehet, hogy már nekik sem fontos ez a múlt. Hiszen a közeli világ is szilánkjaira hullott, vagy hullik körülöttük. Azok az erők, amelyek ezt a népet egybefogták, szemünk láttára bomlanak sok-sok apró részecskére. A családi, rokoni kötelékek elveszítik, vagy már el is veszítették jelentőségüket — éli ki-ki a maga életét. Jól-rosszul — egyre megy. Kinek lehet fontos ebben a világban néhány öregember érthetetlen motyogása negyven-ötven évvel ezelőtti dolgokról?! Mert azt a történelmet már megírták, s egyszer-kétszer újraírták; meghamisították, aztán kiigazították. Most pedig az egészet megint félre teszik, mert kiderült: amit eddig történelemnek mondtak és hirdettek, nem valós — újra kell fogalmazni az egészet. S újra is fogalmazzák majd. Akik vezérek és hősök valának, lesznek senkik; s akiket alávalóknak és senkiknek neveztek eddig — hősökké válnak. A kerék forog. S a halott hősök — és hősi halottak — érdemein a túlélők kapaszkodnak föl a dicsőség csúcsaira, hogy a hősök — és áldozatok — nevében visszaéljenek a mindenkori hatalommal. Az az öregember ott a pádon pedig nézi a tovaúszó gomolyfelhóket, s készülődik a túloldalra. Neki nem volt, nincs, és nem is lesz történelme. Ő volt a tömeg a Don-kanyarban, Urivnál, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Pozsonyban, s 1989-ben Prágában... Szép, szép ez a májusi, délutáni csend... Gál Sándor A HÉT 5
