A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
egyenlőtlenség az otthon falai között sem szűnik meg. De minderről már Frehár Zsuzsával beszélgetünk, aki lassan ötödik éve végzi lelkesen és nagy odaadással, "misszionáriusi" munkáját. — Hogy ón ezt hogy látom? Nézze, ez a munka teljesen betölti az életemet. Többet vagyok velük, mint a családommal. Sokszor előfordul, hogy az új lakó, kit meglátogatok, elkezd sírni. Elmondja: Tetszik látni, hát ide kerültem. Egyedül vagyok a négy fal között, és nem tudom megszokni. Ekkor jövök én, és megpróbálok rajta segíteni. Elhívom a közösségbe, biztatom, hogy vegyen részt a közös szórakozásokban, hogy ne erezze magát egyedül. De bizony az az idős ember nagyon nehezen szokja meg ezt a környezetet. Mert egy öreg fát már nagyon nehéz átültetni. Van, aki könynyebben viseli, s van, aki nehe-Frehár Zsuzsa: "A Jóisten mentsen meg mindenkit tóle." zebben. De éppen azért vagyunk mi itt — ón legalábbis azt gondolom —, hogy megkönnyítsük számukra azt az életet, ami itt van. Műsoros esteket, kirándulásokat, teadólutánokat szervezek nekik, különböző foglalkozásokba próbálom őket bevonni, hogy lehetőleg ne üljenek otthon, a négy fal között egyedül, mert az nagyon fáj. Hívom a közösségbe, hogy ismerkedjen, beszélgessen, hogy érezze, nincs egyedül, nincs elhagyva. Sokan járnak hozzám azért is A HÉT RIPORTJA — ezt elmondhatom —, mert nekem el tudják mondani az örömüket vagy éppen a bánatukat. Tudják, itt nem szégyen, ha az az idős ember sír. En meghallgatom, ha tudom megvigasztalom őket. Mások megint azért jönnek hozzám, hogy megdicsérjem az új ruhájukat, az új frizurájukat. Ez nekik nagyon sokat jelent. Életkedvet ad nekik és egyfajta biztatást is, hogy még nem fognak meghalni, hogy még nem kell a halálra gondolniuk. Én a munkámmal azt próbálom elérni, hogy ne adják fel, hogy érezzék, még ők is érnek valamit, hogy még nekik is érdemes élni és akarni kell élni. Lehet, hogy ezt nem mindenki érti meg, de ez egy nagyon komoly dolog. — Nem nehéz egy ilyen fiatal nő számára idős, beteg emberekkel foglalkozni? — Nehéz, nagyon nehéz megtalálni a közös nyelvet az idős emberekkel. Megnyerni őket még nehezebb. Már-már művészet. De ezt is lehet. Egyszerűen embernek kell lenni. Én, mielőtt ide jöttem volna dolgozni, mozgássérült gyerekeket gondoztam. S most, öt évi tapasztalat után azt mondhatom, a gyerekekkel és az idős emberekkel is csak egyféleképpen lehet eredményesen együttműködni: őszintén, kedvesen, szeretettel. Bennem, úgy érzem, megvan ez a szeretet. Talán azért is vagyok itt már ötödik éve. Szeretem ezt a munkát. Ez az én hivatásom — tartalmat adni az életüknek. Idős emberekkel foglalkozni nem kis önfeláldozást igénylő munka. Frehár Zsuzsa azon kevesek közé tartozik, akik ezt a munkát a hivatásuknak tekintik. Sajnos azonban legjobb igyekezete ellenére sem tud 40 — 50 embernél többet kimozdítani a fásultság, a közöny falai mögül. A többi 200 marad — bánatával, apró örömeivel, nagy gondjaival — egyedül. Mégis: sokan, egyre többen várnak arra, hogy bekerülhessenek valamelyik nyugdíjasotthonba. Tény, hogy az otthonban kényelem, gondoskodás, rendszeres orvosi ellátás, egyszóval biztonság várja őket. De ennek a biztonságnak ára is van, s nem is akármilyen. "Szép is, jó is, de azért a Jóisten mentsen meg mindenkit tőle" — ez Frehár Zsuzsa véleménye is. Vallja ezt annak ellenére, hogy minden igyekezetével azon van, hogy ezt az életet elviselhetőbbé tegye. Sok, még több hozzá hasonló emberre lenne szükség ahhoz, hogy ezek a nyugdíjasházak afféle "végső menedékek"-ből valóban otthonokká váljanak. Más kérdés, hogy egyáltalán lehet-e ezt megoldásnak, tisztességes megoldásnak nevezni? De ez már nemcsak az egyes emberek, hanem az egész társadalom lelkiismeretének függvénye. S. Forgon Szilvia Fotó: Gyökeres György Gedenka néni szinte ki sem mozdul a kis lakásából A MFT
