A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
A HÉT RIPORTJA Tartalmat adni az életühneH Jakopánecz Júlia és Janiga Emília. Ketten a kétszáznegyvenből Öregek otthona, nyugdíjasotthon — fogalmak, melyekkel nem szívesen szembesülünk. Az e fogalmak mögött megbúvó intézményekkel még kevésbé. Hogy miért? Nagyon egyszerű a válasz. Ami kellemetlen, ami talán a lelkiismeretünket is bántaná — azzal inkább nem foglalkozunk. A nyugdíjasotthonokról az az általános vélemény alakult ki, hogy amolyan "elfekvők" az egyedül maradt, magatehetetlen vagy éppen a feleslegessé, teherré vált idős emberek számára. Egy intézmény az élet határán. Aki ide kerül, azzal a tudattal lépi át az "otthon" határát, hogy innen már csak egyféleképpen távozhat. A halál... igen, a halál foglalkoztatja ezeket az embereket a leginkább. Nincs ez másképp a Schiffel utcai nyugdíjasotthonban sem. Vagy talán mégis? Az otthonnak jelenleg 240 lakója van. Többnyire nők; olyan 60 és 100 közötti idős emberek, akiknek már nincs hova haza menniök. Akiknek már senkijük sincs, vagy ha van is... Ami közös bennük, a sorsukban, az a magány. Az egyedüli, ami az otthonban is velük marad. Mindvégig. Janiga Emíliával a felvonóban találkozunk. Megszólítom. Látom rajta, örül, hogy magyar szót hall. De a kérdésre — miért került ide? — szűkszavúan válaszol. — Kellett a lakás a fiataloknak. Rövid hallgatás után folytatja. — Jobb a fiataloknak egyedül. Én meg szívbeteg is vagyok — hát eljöttem, hogy ne legyek a terhűkre. Itt gondoskodnak rólam. Közben a felvonó apró zökkenéssel megáll a negyedik emeleten. A beszélgetés immár a folyosón folytatódik. A 83 éves néni, aki már 11 éve ól az otthonban, nem panaszkodik. Saját bevallása szerint jól megvan itt, problémái a lakókkal, a gondozókkal nincsenek. Csupán egy dolgot hiányol, hogy az otthonban nem beszélnek magyarul. Janiga néni ugyanis kéméndi származású, s csak nyugdíjba vonulása után költözött föl Pozsonyba, a gyerekeihez. Lányai, akik Ligetfalun élnek, olykor-olykor meglátogatják, máskor ő megy el hozzájuk. Egyébként csendesen telnek napjai. Barátkozni nem barátkozik senkivel, a közös rendezvényeken sem vesz részt. Azt mondja: a szíve miatt. De mások is így vannak ezzel. Beköltöznek (önként?, kényszerből?, akaratuk ellenére?) az otthonba, aztán magukba zárkóznak Sokszor még a mellettük lakó társuk nevét sem tudják. Jakopánecz Júlia például 6. éve ól egy folyosón Janiga nénivel, egymás nevét mégsem tudják. Hát lehet így élni? Lehet. Van, aki nem tud, és nem is akar védekezni a rázúduló magány és elesettség érzése ellen, s a négy fal közé temetkezve emészti önmagát. És akad olyan is, aki megpróbál alkalmazkodni az adott körülményekhez, remélve, hogy sorstársai közt ő sem lesz magányos. Gedenka Jozefa az elsők között érkezett az otthonba mintegy 12 évvel ezelőtt. A most 96 éves néni az otthon egyik legidősebb lakója. Ő már szinte ki sem mozdul a kis garzonlakás falai közül. Számára a természetet a vázában álló pár szál virág jelenti. Hozzátartozói már rég nem élnek, csupán egy Innsbruckban élő távoli rokonával tart kapcsolatot — azt is levelezés útján. Mikor 12 évvel-ezelőtt idekerült, — miután a Duna utcában lévő park helyén egykor álló épületet, s benne Gedenka néni lakását, lebontották — néhány bútorát is magával hozta a Schiffel utcai otthonba. (Akkor még lehetett.) Ami nem kis segítség volt, hiszen az a pár bútordarab, az a néhány kép, családi ereklye, egy kedvenc karosszék sokszor megkönnyítette az új környezet, az otthonbéli viszonyok elviselését. Mintegy öt évvel ezelőtt azonban ez az előny is megszűnt. Ma már csak a legszükségesebbet hozhatja magával az új lakó; a ruháit, a könyveit, esetleg a televíziót, rádiót (ha van), evőeszközöket, étkészletet — apróbb használati tárgyakat. A lakásokat (szimpla vagy duplagarzonok) az új rendelet értelmében már az intézet bútoraival rendezik be. A lakásért, a fűtésért, a villanyért, a vízért a lakók itt is fizetnek 240,— Kős-t havonta. (Eddig!) Ehhez jön még az ebéd és az egyéb kiadások — kinek mire futja a nyugdíjából. Mert a szociális
