A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
töltött el Kolozsvárott. Kétszer annyit alkotott e másfél évtized alatt, mint annak előtte. 1906-ban azonban betegeskedni kezdett. Megműtötték, állapota átmenetileg javult, de 1911. május 18-án távozott az ólök sorából. A kolozsvári temetés után testét szülővárosában helyezték örök nyugalomra az evangélikus temetőben. Szülőházát a Madách Társaság emléktáblával jelölte meg, amelyen Böhm domborműve látható, háttérben a kolozsvári egyetem központi épületének homlokzatával. Ki tudja, megvan-e még? Tanítványa, Bartók György szerint azt vallotta: csak az a filozófia érdemli meg a magyar nevet, amelyet a filozófia klasszikusain megerősödött és kiművelt magyar elme önálló, független munkája hoz létre. Hajós szerint nem szerette a tényéktől, az adott valóságtól mint kiindulóponttól, túlságosan elrugaszkodott elmélkedést, valamint a tények kritikátlan elfogadását, a mindenkori helyzetbe való ragadást, valamint a dogmatikus kételyeket kizáró merevséget sem. Művei hozzáférhetetlenek. A Madách Társaság három kötetben kiadta a Böhm Károly élete és munkássága (Besztercebánya, 1913) c. munkáját; és Bartók György 1928-ban megírta életrajzát. A Madách Kiadóra vár ez az igazán irigylósremóltó nemes és gyönyörű feladat, hogy műveit újra hozzáférhetővé tegye. Az Új Idők Lexikona (1936) így értékelte munkásságának jelentőségét: "Comte pozitivizmusának és Kant idealizmusának az összeegyeztetésére törekedett, de igazi szellemi vezetője Fichte bölcseleté volt, rendszerében azonban sok eredetiség van, különösen értékelmélete egészen új nyomokon halad, s vele a külföld filozófusait messze megelőzte." Hajós véleménye ezt csak alátámasztja: Böhm axiológiája (értékelmélet, órtéktan) évtizedekkel megelőzte korát. Értékelméleti főműve Nicolai Hartmann Etikáját húsz évvel előzte meg, R. S. Hartman Formális axiológiáját pedig jó fólszázzál. Böhm indulásának centenáriumán indult útjára az első angol nyelvű axiológiai folyóirat. "Az úttörők közt foglalkozott Böhm az értékek általános elméletével, akkor még csak születőfélben levő problematikájával. Való igaz: a reális, sőt, fontos kérdésekre többnyire hiányos vagy éppenséggel téves válaszokat adott. Azonban jobb reális kérdésekkel úttörőén és nagyon bírálhatóan bajlódni, mintfólszáz óv múlva süketen menni el mellettük..." (Hajós i. m. 388.). A további kutatások feladata lesz eldönteni, vajon Hajós marxista indíttatású értékelése időtálló-e. Ha a besztercebányai evangélikus temetőben jársz, tegyél néhány szál virágot az első magyar bölcseleti rendszer megalkotójának sírjára! Balassa Zoltán GONDOLKODÓ Másih történelem Persze, hogy most a mindennapi gondok volnának a legfontosabbak. Például a földtörvény. Hogy a nagy nemzeti kirekesztősdiből — vagy összeborulásból — minket mi módon hagynak ki megint. Mert a fő vezető pártok, ha semmire sem, de arra megtalálják a konszenzust, hogy a szlovákiai magyarságot miként rekesszék ki a javak újraelosztásából. Vagy ugye ott van — vannak — az alkotmánytervezetek, amelyek szerzői külön-külön esküsznek arra, hogy az övék a legjobb, a legeurópaibb, leghumánusabb... Csak éppen a nemzeti kisebbségek jogainak európai színvonalú megfogalmazása hiányzik belőlük. Az ördög tudja hogyan csinálják — bizonyára felsőbb sugallat vezérli a megfogalmazókat —, de abban tökéletes az egység, hogy minket másod- vagy harmadrangú "polgárokká" degradáljanak... Szóval elmélkedhetnék a napi gondokról, arról, például, hogy a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán az idén megint mintegy kétharmadával kevesebb magyar hallgató nyerhet fölvételt — ismerem az "irányszámokat" —, ami, ismerve a szlovákiai magyar pedagógushiányt, oda vezethet, hogy néhány éven belül nem lesz, aki tanítaná gyermekeinket... És persze írhatnék az egyre nehezedő életkörülményekről, a kilátásba helyezett lakbéremelésről, esetleg a cipők és bugyellárisok égbeszökő árairól, de valahogy nincs bennem elegendő elszánás, és kellően meg se haragítottak. (Ha az ember igazán mérges, néha egészen jó gondalatai támadnak.) Megjegyzem, erre alkalom se adódott, mivel néhány napja Rousseau-i életmódot folytatok — igaz persze, hogy csak amolyan huszadik századi körülmények között —, ám a vémyomásemelő hazai hírek így elkerülnek. Azaz, hogyha pontosan akarnék fogalmazni, azt kéne mondanom, hogy "részben elkerülnek". Mert például tegnap voltam Pozsonyban, s az a nyitrai hír, amiről az imént szóltam, az azért okozott egy két kellemetlen szívzörejt. Ennek ellenére itt, ebben a csereháti nyugalomban valahogy ez az egész távoli, és annyira, de annyira értelmetlennek tűnik, hogy hiába igyekszem belekapaszkodni a vastagjába, a nyárfalevél egyetlen libbenése tovasodorja az egészet. Valahogy a fecskék röpte, a labdarózsák fehér labdái vagy a lugas kibomló zöldje most jobban leköti figyelmemet. Mindezen túl itt van ez a nagy füzet, amelybe tavaly ősz óta ezt-azt belefirkantok, mondjuk két tűzrakás között, vagy csak pihenésként, amikor semmi komolyabb szándék, se cél nem vezérel. Ami azért elgondolkodtat: elmúlt a tél is, és ősz óta egy sor sem került a meglévők mellé. Persze írtam egyebet, de az most mellékes, mert ez a füzet más; különbözik az otthoni — kassai — "munkaeszközöktől". Másnak is szántam annak idején: megörökíteni az itteni napi munkát, a munkával együttjáró gondolatokat — már ha előbukkannak olykor-olykor. Példának okáért ma igencsak elkerültek, nyilván, mert egész napra szóló munkám volt, elszaladt az idő, s elromlott, öregedő csontjaim és ízületeim igencsak érzik a sok hajlongást... De hát nem ez a lényeg. Hanem a virágzás. Mert erről van szó, ezzel van tele a kert: virággal. Mindegyik közül az első az egresbokor: rajta már nem virág, de zöldszínű gyöngyök jelzik a termés ígéretét. De mégelébb: a nárciszok, s azokat követve a tulipánok; a vörösek már hullajtják szirmukat, a sárgák pedig most nyitogatjákmutogatják szépségüket a napsugaraknak. S kissé odább a megmaradt, kiritkított ribizkebokrok, tele kerek-lapos zöld virágfürtökkel. Az almákon is a bőség jele: a kibomló, lila virágbóbiták. S ugyanezt látom a két vénebb körtefa szorgalmának eredményeként is — csak itt fehérben és már majdnem-majdnem kifesletten. A kisebbik körtefa pedig első ízben próbálja a termést. És az idén-ültetettek: a cseresznye és a meggy is hozott virágot. De — most éppen — legpompásabb a menyasszonyfehér koronájú duránci szilva. Ha virágainak csak a felét adja, szilvából nem fogunk szűkölködni... Mindezzel együtt mégis-mégis különös ez a májusi fehérség; az ég bolyha lassú libegőssel szállong alá, almafák, körtefák magasából, s lesz a felásott földnek hószín takarója — íródnak a sorok a többi alá néhány nap múlva. Majd tovább a következők: virágmintás a szél éneke; láthatóvá válnak a hangok, idesodródnak a küszöb elé: viszi-hozza őket a közelben fészkelő rozsdafarkú pár. Szép és kegyetlen — kegyetlenül szép? — a pillanat, a virágzás. De ha csak ezt látnám! A fölfelé törő életkedvet, a sugárzó életörömöt, a rozsdafarkú madárpár szorgalmát, az egyszeri és megismételhetetlen pillanatát a fogantatásnak... Ha csak ezt! De lehunyt szemem mögött e bódulat holnapi — őszi — valósága is felrémlik. A hullás — az idő törvényének beteljesülése. Tudom, persze hogy tudom: ma — és most — nem ez a legfontosabb. De hát végül is ez — ezek is — mindennapi gondjaink közül valók. Sőt, időnként úgy találom, ez fölötte áll minden egyébnek. A fecskék, a feketerigók, a verebek, a rozsdafarkúak együtt és külön-külön is "fütyülnek" például mindenféle nyelvtörvényre. Hasonlóképpen a fák is a természet "alkotmánya" szerint élnek — egymás mellett és nem egymás ellenére, birtokolván — törvények nélkül — a földet. Megtanulhatnánk tőlük — sok ezer éves a gyakorlatuk — mondjuk, az egymás mellett élést, a jogegyenlőséget, esetleg az igazi demokráciát. Mindazt, ami ebben a "társadalomban" csodálatos biztonsággal működik, s ami a miénkben sehogy sem bír otthonra találni... Gál Sándor
