A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
— Sokáig kellett bújtatni a nagyszüleimet — idézi a régi történeteket Kati —, az ismerősök mindig segítettek. Ha razzia jött, előre figyelmeztették őket. Nagyapám és nagyanyám bújt szénakazlakban, padlásokon, pincékben. Olyan is volt, hogy a szobában, a szekrény alatt ástak ki egy akkora gödröt, hogy beleférjenek, aztán ha jöttek a csendőrök, oda bújtak, a szekrényt meg föléjük állították. Míg folyt a keresésük, a szüleim reszkettek, nehogy tüszszentsen vagy köhögjön valamelyikük. Édesanyám akkor ment tönkre... Nagyék sok mindent megpróbáltak, vagy tíz helyen laktak, míg végre Nagykaposon sikerült otthont teremteniük. Szép, tágas a kaposi ház, melyet most öten laknak. Margit néni, a lánya, Kati férjével, Hornyák András vegyészmérnökkel és a két fiúval, Ferdinánddal és Andrással. — Ez a szoba, ahol most ülünk — mondja könnyek közt Kati —, akkor készült, amikor a fiaink már nagyobbak lettek. Hogy mind elférjünk. Apukának és anyukának szántuk, de mire kész lett, apuka meghalt. Nyolcvanegyben. Akkor már nyugdíjas volt, de még dolgozott, az Isten jó egészséget adott neki, így bírta... Aztán nyolcvanegyben elment Pöstyónbe fürdőre, ott érte utol a halál... Akkor innen már csak az ablak hiányzott. A perc szomorúsága ellenére derűs, kiegyensúlyozott a család. Furcsa a sors; amit egyik kezével elvesz, a másikkal busásan kárpótolja. Mesélik Hornyákék, hogy Nagy Károlyt annak idején sokan csábították külföldre, de ő nem ment. Nem hagyta el beteg feleségét, apósát, anyósát, leányát. — Csak Istenben bíztunk, hogy segít — mondja Kati —, akkor sem fordultunk el tőle, amikor nyíltan nem járhattunk templomba, mert a férjemnek olyan munkahelye volt, ahol ezt nem jó szemmel nézték, ő ugyanis a katonaság alkalmazottja... Meg aztán: nagyon jó férjem van, ő mindig megvigasztal, felvidít, ha elkeseredem. Nem is tudom, honnan van benne annyi vidámság, optimizmus... Volt idő, amikor Hornyákék elkeseredhettek volna. Kati, aki a kaposi fogászaton nővér, évekig nem járhatott dolgozni. A fiai kicsik voltak, s ott volt a beteg édesanyja. Meséli, sokszor mondták neki az ismerősei, miért nem adja intézetbe az édesanyját. De ő ezt elképzelni sem tudta. Megszokta a család a beteg nagymamát, a két fiú is; olyannak szeretik őt, amilyen; ott van a helye közöttük. A HÉT RIPORTJA Megszokott napi nyugalmából ritkán zökkentik ki őt, mint most látogatásunkkal mi. A régi dolgok, a régi emberek, a boldogult hozzátartozók emléke mindig megviseli, de családja önzetlen szeretető élteti őt. Törékeny élete napjait simogató tekintetek ügyelik fel. Az egész család kétségek közt reménykedik: vajon megéri-e még Margit néni, hogy kisszelmenci származású üldözött apjának utolsó kívánsága teljesüljön? Vagy Kati életében sem jön el annak az ideje, s még Hornyákók unokái is örökségül kapják ükapjuk üzenetét, mely így hangzik: "Gyermekeim, a pokol tornácára (a szerk. megj.: az országhatárra) építsetek keresztet, hogy hirdesse az embereknek: a hős tönkretett sok becsületes embert, családot, köztünk minket is. Én már ezt nem érem el, de mondjátok meg az unokáknak is, ők talán elérik ezt egyszer." Vajon mit hoz a holnap? Mit hoz a történelmi idő? Amikor a rehabilitálási és kárpótlási törvények betűit írták országunkban — távol e vidéktől —, ezekre az egyszerű, tisztes emberekre nem gondolt senki. Az ő életüket, történetüket nem lehet törvénybe foglalni. És azért, amit ők átéltek, ember kárpótlást nem adhat semmilyen formában. Szimbolikusan, gesztusként talán őket is megilletné, hogy elvesztett javaikért cserébe kapjanak valamit. ERKÖLCSILEG pedig mindenképpen, hogy sorsuk ne merüljön feledésbe, hogy mindig emlékezzünk rá: a történelem nagyjai mellett mindig ott vannak az emberként sokkal nagyobb kisemberek százai, ezrei, akik a nagypolitikai játszmák összes következményeit viselni kénytelenek. Ők a névtelenek. Ők azok, akik gyakorta érzik úgy, róluk még az Isten is megfeledkezik. Képek a 45 előtti időkből (Nagy Károly és Margit néni fiatalon) A berlini fal leomlott már, de a pokol tornácán még mindig nincs átjáró. A dróthuzalokban jelzőáram fut, időnként átzötyög a terepen egy-egy orosz katonai dzsipp. Anekdoták kerengnek a két Szelmencen arról, hogyan udvarolgattak egymásnak a fiatalok a vasfüggönyön keresztül; hogy az egyik itteni fiúnak ötszáz koronájába került az a virágcsokor, amit áthajított a túloldalra a neki tetsző leánynak, mert határsértésórt megbüntették. Meg hogy az orosz oldalon megtörtént, hogy a sorompónál összegyűlt és "átbeszélő" fiatalokat felpakolta terepjárójára a katonaság és elvitte őket a gyűjtőfogházba... Május 19-én, pünkösdkor bú-Fent: Vajon mivel kárpótolják őket? (Kati férjével és fiával, mögöttük Nagyszelmenc házai) » A HÉT 3
