A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
ÉGTÁJAK Ébert Tibor Jób könyve (naplóregény amikor vége lett a háborúnak igen dona nobis pacem beteljesedett amikor vége lett a háborúnak mikor is hagytam el a várost? 1945 július 5... elhagytam el kellett hagynom a várost nem önként hagytam el szülővárosomat... volt akit kitelepítettek bár akkor még nem kezdődött el hivatalosan ez a művelet volt akit elhurcoltak sokféle idegen helyekre kiszakították őket ősi környezetükből volt aki "visszahonosodott" reszlovakizált megtagadta múltját és jelenét a jövőért kétszázezer áttelepült... igen magyarok a duna másik oldalára magyarok a duna másik oldalára kiabálták és harsogták a lapok elkezdődött egy nemzeti exodus sajátos formája... éjszaka körülvettek gépfegyveres osztagok falvakat a Csallóközben meg másutt és bevagonírozták őket irány a szudéta vidék morvaország északi csücske szilézia csak a kutyájuk macskájuk maradt otthon ötkilós batyuk húszkilós batyuk így mentek el csak azért mert magyarok nagyon kellett azoknak a föld a ház a kert a bútorzat akik nem is oly rég ugyanezt tették a zsidókkal csehekkel csehek gyalog prágába ez volt a jelszó kirabolták a cseheket aztán a zsidókat lengyeleket kisoroszokat aztán a németeket magyarokat emlékszem urbanec úrra az iskolaszolgára fekete egyenruhában hősieskedett szaladgálva ide-oda bojtos sapkában és szalutált hordta a rengeteg porcelánt szőnyeget ezüstneműt függönyt amit itthagytak a gázkamrába vonulók urbanec úr azt kiabálta csehek zsidók egykutyák rohadt polyákok pólyák kupacok és csak hordta a bálákat szöveteket selymeket csizmáját közben magasra csapta énekelve a fekete indulót járta a házakat utcákat fáradhatatlanul egész negyedet fosztott ki az apácapályától a mihálykapuig... és amikor vége lett a háborúnak másnap urbanec úrral találkoztam a kapucinusok utcájában szürke kalapján széles vörös csík kabátja gomblyukában vörös virág vörös szalag mindkét karján akkor még megismert hány zsemlyét kiflit vettem tőle az óraszüneteken a tanári szoba melletti kuckóban urbanec úr mosolygott sunyin kisfiúsán csak a csizma a régi a lábán kezet fogtunk no jó ilyen a világ kérem mondta nemsokára urbanec úr ismét hősieskedett szaladgált rendelkezett targoncával vitte timáék síposék rei-16 A HÉT chék ludwigék holmiját a régiségeket kezét nem lendítette magasra a lábát sem dobálta fel mint régen a gárdában arannyal ezüsttel szmirnákkal bokharákkal bőrökkel bundákkal urbanec úr targoncája sokszor fordult a lakása és lakások között akkor már nem ismert meg én is elkerültem ahogy csak tehettem nehogy eszébe juttassam megállnia ajtónk előtt nem sokkal később a bejelentőlapokat ellenőrizték volt akinél aláhúzták a nemzetiségi rubrikát ezt követte hogy behívták a körzeti katonai parancsnokságra a coburg ház mellé kezembe nyomtak egy rózsaszínű cédulát az elbocsátó levelet nem volt szükségük ránk se a hadseregben sehol másutt ön magyar mondták hansúlyozva tehát jogfosztott senki semmi mehet mehet ahova akar ezt ajánljuk vártuk a kitelepítési végzést rettegések kaffkai szorongások rémképek marhavagonok szögesdrót farkaskutyák géppisztolyos katonák parancsszavak csattanások auschwitzi víziók felriadások éjszaka álmatlan órák az utcán falak mentén osontunk szégyenkezve alázatosság és várakozás várakozás hosszú várakozások végtelensége hatodrangú állampolgárként még úgy sem hisz paragrafusokra akasztották méltóságunk jelöletlenek lettünk semmiféle jel sem homlokunkon, sem szívünkön, sem karunkon semmi semmi a semmi kiszolgáltatottjaiként lézengtünk a hiábavalóság bórájában városunkban majd megindultak az első szerelvények ezt suttogták mindenfelé a transzportok vezérszó orgonapont ideé fix ez a szó belehatolt mindenbe tárgyakba agyadba tájba szólt mindenünnen állandóan transzport transzport transzport őrülésig szótagolt énekelt muzsikált ordított suttogott hörgött motyogott a létezés igéje a mindenség zsoltára hovatartozásod himnusza transzport transzport várnod kellett gúnyos megjegyzések nyála köpete körülöttünk rajtunk szomszédok sajnálata nincs megalázóbb mint a sajnálkozás reményes gyengédsége sajnálkozások simogatása mégis milyen jólesett az a néma beszédesség ez a ritka szánalom a magabiztosok biztonságában levők szájából mintha száz ezer urbanec járkálna az utcákon mintha mindenki mégis urbanec volna mintha urbanecek takintetének mindenünnen rád gyanúsan hosszan mintha szemek nézésébe felnyársalódnál íme egy magyar egy magyar akit elkaptam aki lapult gyáva szemek nézése befonta testedet összekötözött gúzsba kötötte lelkedet létezésed urbanec szemei s ezek a szemek néztek ki a házakból a falakból a kapualjakból a tetőkről a toronyról az égboltozatról rengeteg szem megszámlálhatatlan szemek szemek láthatatlan szemek szemek periszkópok követtek fordultak feléd beléd akaszkodott lencséjük várni az ítélethirdetést és a virághajtást várni és várni ez volt az eszmélésed a század eszmélése megismertük a kassai memorandumot a törvénycikkeket a 33 § t meg a többit magyarnak nincs helye a republikában vigyétek csináljatok vele amit akartok magyarnak nincs helye sehol se a duna mellett se a garamnál se hernádnál se az ipolynál sehol sehol sehol az visszhangzott sehol sehol... búcsúztam kövektől házaktól utcáktól temetőktől magamtól idegen lettem száműzött helyemen és másutt helyein s a századok a történelem mintha elengedett volna megtagadott ott ahol én jelentettem a várost meg az időt és az idő a város engem anyámat apámat történetiségemet... Leültem a duna partjára közömbösséggel néztem a folyót felmentem a várba hagytam hogy lebegjek zuhanjak valahová beleesem a szakadékba... örvények szakadékok lebegés szárnyalás a hegyi parkban a fákat fűrészeltem tekintetemmel kitépdestem a bokrokat lapátoltam a hegyeket dombokat csermelyeket patakokat semmisítettem meg dobtam beléjük a törmeléket köveket sziklákat homokot bolyongásaim közepette bolyongásaim után csak ez a bolyongás maradt hűségesen bolyongani bolyongani a bolyongás lettem az akarata értelme lélegzése ocsúdás bizonyosság hogy vagyok bolyongásként mentem és vártam mentem és vártam... "Vesszen el az a nap, amelyen születtem és az éjszaka az éjszaka az éjszaka, amelyen azt mondták fiú foggantatott. Az a nap legyen a sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül és világosság ne fényljék azon. Világosság ne fényljék azon Tartsd az fogva sötétség és a halál árnyéka a felhő lakozzék rajta nappali borúlátók tegyék rettenetessé. Az az éjszaka! Éjszaka! Sűrű sötétség fogja be azt. Az az éjszaka! Legyen az magtalan, ne legyen örvendezés azon. Sötétüljenek el az ő estvéjének csillagai... Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt rám... nyomorúság... nyomorúság..." múltak a napok hetek hónapok egyre többen kerültek ligetfalura a duna túlsó oldalára a gyűjtőtáborba a rozoga házakba viskókba
