A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-17 / 20. szám

FIGYELŐ

m m mm ^ BORIS:

Vallomás - adott témára

Szóval, a Politbüro ülését megnyitott nak nyilvánították. Gorbacsov nem kérdezte meg, van-e valakinek megjegyzése a napirenddel kapcsolatban.

Az ülés elején általában bizonyos tapasztalatairól beszélt, hogy hol mit látott, egyebek között Moszkvában. Moszkvai első titkárságom első esztendejében ilyesmi nemigen fordult elő, a második évben viszont egyre gyakrabban kezdte éppen ezekkel a kérdésekkel: Moszkvában ez vagy az nem úgy van, ahogy kellene, ez meg az rossz, szóval érzelmileg mintegy felhangolt engem.

Ä továbbiakban egy-egy kérdés megtárgyalása következett. Például a káderek, a miniszterek jóváhagyása, akikkel Gorbacsov olykor már beszélt előzőleg, máskor viszont egyáltalán nem is szólt nekik, a miniszternek kiszemelt illetőt egyszerűen behívták a Politbüróra. Az ülésen a miniszterjelölt a szónoki emelvényre lépett, feltettek neki néhány - általában lényegtelen - kérdést, jóformán csak azért, hogy a hangját hallják, semmint hogy tisztába kerüljenek álláspontjával, véleményével, látásmódjával. A jelöltek jóváhagyása lényegében 5 — 7 percig tartott.

Bármely kérdés megvitatása az anyagok előzetes megismerésével kezdődött. Ezeket az anyagokat azonban — véleményem szerint — későn kaptuk kézhez. Igaz, néha egy egész hét is rendelkezésünkre állt, legtöbbször azonban csak egy-két nap; az ország életének alapvető oldalait érintő kérdéseket tehát lehetetlen volt mélyrehatóbban tanulmányozni. És tanácskoznunk kellett volna a szakemberekkel, az adott problémakör ismerőivel is. Az idő azonban kevés volt, talán szándékosan, talán csak a rossz szervezés következtében. A KB Titkárságának problémái gyakran rendkívül gyorsan merültek fel, s nem kevésbé gyorsan oldották meg őket: kizárólag érzelmi alapon, s a legtöbbször szakszerűtlenül. A csűrés-csavarást főleg Ligacsov szerette. De iure nem o volt a

párt második embere, gyakorlatilag azonban mindig az számított a másodiknak, aki a KB Titkárságát vezette.

A titkárság minden kedden ülésezett. A szóban forgó két pártszerv közti munkamegosztás meglehetősen konvenciózus. A KB Titkársága a kevésbé fontos kérdésekkel foglalkozott, s ha valamely fontosabb probléma merült fel, a Titkárság és a Politbüro közösen ült össze. S jóllehet látszólag mindez demokratikus volt, lényegében mindenben az apparátcsikok döntöttek. Az apparátus készítette elő a határozati javaslatokat, méghozzá az élettől elszakadva, semmit sem tudva a dolgok valóságos állásáról. Ezeket a javaslatokat fogadták aztán el. Egyes kérdések megvitatására vezető beosztású szakembereket is meghívtak, ám lényegében csak azokat, akik részt vettek a javaslat kidolgozásában, a javaslatot pedig az apparátus készítette. Úgyhogy ez egy zárt kör volt. Persze én ezt nagyon jól tudtam, hiszen majdnem fél évet dolgoztam a KB osztályvezetőjeként, szóval belülről láttam az apparátus munkáját.

A bevezetőt rendszerint Gorbacsov mondta, mindig terjengősen; véleményének alátámasztásaként néha az eléje készített leveleket is felolvasta. Ez a prelúdium általában meg is határozta az apparátus által előkészített határozati javaslat megvitatásának végeredményét. Ezért is alakulhatott úgy, hogy tulajdonképpen az apparátus irányított mindent. A Politbüro tagjai gyakran csak formálisan vettek részt a kérdések megvitatásában. Az utóbbi időben Rizskov próbálta megváltoztatni ezt a gyakorlatot azzal, hogy az áttekintendő problémákat megvitatta a Minisztertanácsban vagy szakemberekkel.

A Főtitkár bevezetője után az ülés résztvevői is felszólaltak: szépen sorjában, balról jobbra, úgy 2-5 percig beszéltek, olykor lényegretörően, gyakrabban viszont csak azért, hogy észrevetessék magukat: "Igen, igen, jól befolyásolja, fejleszti, kiszélesíti, elmélyíti, peresztrojka, demokratizálás, gyorsítás, glasznoszty, alternatíva, pluralizmus" — kezdtek hozzászokni az új szavakhoz, szívesen ismételgették őket.

Üléseink kezdetben nem is tűntek olyan meddőeknek, ám hovatovább egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy tevékenységünk sokszor értelmetlen. Gorbacsov egyre inkább önmagától, saját beszédétől volt elragadtatva - szeret és tud is szépen beszélni —, látszott rajta, hogy lenyűgözi a hatalom, elveszíti valóságérzékét, s azt az illúziót táplálja magában, hogy a peresztrojka valóban széltében-hosszában fejlődik, területeket és tömegeket hódít. A valóság persze nem ez volt.

Nem emlékszem rá, hogy bárki - akár csak egyszer is - megpróbált volna erélyesen ellentmondani neki. Én mégis belevágtam. Kezdetben persze inkább csak hallgattam, de aztán, amikor lehetőségem nyílt a Politbüro elé terjesztett javaslatok tanulmányozására, kezdtem hallatni a hangom: először halkan, majd hangosabban, s ha azt láttam, hogy egy kérdést hibásan oldanak meg, elég határozottan ellene szóltam. Vitáim lényegében Ligacsowal és Szolomencewel voltak. Gorbacsov legtöbbször semleges álláspontra helyezkedett, bár ha a kritika az általa végzett munkára vonatkozott, természetesen nem hagyhatta annyiban, szembeszállt velem.

S most szeretnék néhány szót ejteni politbüróbeli kollégáimról, akikkel együtt dolgoztam.

Kétségtelenül Andrej Andrejevics Gromikóval illik kezdeni, aki akkor a Szovjetuniuó Legfelsőbb Tanácsának elnöke volt. ő különös szerepet játszott: mintha létezett volna, csinált volna valamit, találkozott ezzel-azzal, beszédeket mondott, de tulajdonképpen mintha senkinek sem lett volna rá szüksége. A Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnökeként a protokoll szerint nemzetközi találkozásokon kellett volna részt vennie, vendégeket kellett volna fogadnia, de mivel a tárgyalásokat Gorbacsov - legfeljebb ot is bevonva - maga vezette, Gromiko kívül rekedt a reális politikai életen, s puszta formalitássá vált, még ha ezt nem is tudatosította. Gromikót mintha áthozták volna a múltból a jelenbe. Nem is nagyon értette, mi folyik körülötte, miről is van szó. A Politbüróban csaknem mindig fölszólalt. Szinte minden kérdéshez hozzászólt. Mindig sokáig szónokolt, s ha nemzetközi kérdések voltak napirenden, akkor meg pláne szükségesnek tartotta, hogy felidézze az elmúlt éveket, hogy hogy álitak a dolgok, mikor ő még Amerikában, majd külügyminiszterként dolgozott, hogyan találkozott ő ezzel-azzal, amit ugye nagyon fontos figyelembe venni, no és az ENSZ ülésein... És így tovább. Ezek az öregemberes, ártalmatlan, de nem helyénvaló és értelmetlen emlékezések olykor félórákig is tartottak, s Gorbacsovon látni lehetett, hogy alig bírja türtőztetni magát.

Éz a valaha sokat dolgozó ember valamiféle önmaga teremtette, elszi-^

1R A HÉT