A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
GONDOLKODÓ Gátlásokba! vagy nélkülük? II. További jellemző vonásai a probléma elkendőzésének, vagy inkább a beolvasztási célok elősegítésének a "jó öreg kommunizmusban" oly sokszor bevált dezinformációs és rágalomhadjáratok, megbízhatóságunk állandó megkérdőjelezése (ez már maga is inkább otthon lévő és kevésbé otthon lévő állampolgárt feltételez). Egy újabb, klasszikusan bevált módszer a "súgás": lényege, ügyesen megsúgnia az embereknek, hogy itt úgymond az parancsol, akinek a kenyerét esszük (eltekintve attól, hogy az ország egyik legnagyobb mezőgazdasági területe éppen a Csallóköz, ilyen demagóg szemérmetlenséget a múlt századi őskapitalizmusban mondtak utoljára. A modern, munkamegosztással működő társadalmakban mindenki számára evidens, hogy a saját — fizikai vagy szellemi - munkájával megkeresett, vagy más, legitim, állampolgári vagy tulajdonjogi viszonylataiból adódó, de saját kenyerét eszi. A modern rabszolgaságnak eme durva sejtetése a civilizált világban megengedhetetlen.) További "súgás" például, hogy úgymond a magyar tanítási nyelvű iskolából nem érvényesülhet az ember. Azon túl, hogy mint a kisebbségi jogok igényének fenti taglalásánál is érzékeltettem, a kisebbséghez tartozó állampolgárok teljes egyenjogúsítása erős kívánnivalókat hagy maga után, példák ezrei bizonyítják eme újabb "súgás" hazug voltát. Azt hiszem, meg kellene egyszer már nézni alaposan, a tudás, az esetleges lelki sérülések és deformációk, de az érvényesülés terén is ugyan mire vitték azok a gyerekek, akiket a szüleik, sanda vágyaiknak engedve, olyan nagy igyekezettel és "dicséretre méltó" szolgalelkűséggel valóban szlovák iskolákba járattak. Meggyőződésem, hogy nagyon tanulságos volna egy ilyen összehasonlítás. Folytathatnánk még hosszan ezt a gondolatsort, de térjünk vissza eredeti témánkhoz. A fenti, Ján čarnogurskýtól vett idézetnek némileg mintha ellentmondana Miroslav Kusý professzor ama állítása, hogy a magyarok a szlovákokkal való találkozáskor és az együttélés folyamán "nem hoztak létre valamilyen magasabb szintű kultúrát a szlovákokkal szemben; kultúrájuk még a XIX. században is csak egy olyan gazdaságilag elmaradott földművelő nemzet kultúrája volt, amely nem rendelkezett saját burzsoáziával; annak szerepét a reakciós nemesség helyettesítette. Mindennek az lett a következménye, hogy a XIX. századi magyarosftási törekvések ellenére ez a kultúra csak gyér nyomokat hagyott a szlovák nemzeti tudatban; megállapítható, hogy az ezeréves együttélés után gyakorlatilag nem maradt benne semmi abból, ami a nemzeti kultúrára jellemző, s hogy tőle szinte érintetlenek maradtunk." (A szlovák jelenség, Irodalmi Szemle, 1990. november) Kusý professzort sokai jobban tisztelem annál, hogysem egy olyan bonyolult problémakörrel kapcsolatos írását, mint "A szlovák jelenség", alaposabb elemzés nélkül minősítsem; azt hiszem azonban, néhány dialógus-kört megérne a téma és tisztességes hozzáállás esetén bizonyosan hozzájárulna a szlovák-magyar kapcsolatok kérdéskörének tisztázásához. Itt egy aspektusra hívnám fel a figyelmet, arra az állításra, hogy "...tőle szinte érintetlenek maradtunk." Ez nyilvánvalóan nem így van, s ez sok esetben bizonyítható; mondjuk Pázmány Péter tevékenységétől a Bél Mátyások, lőcsei Pál mesterek, vagy akár az: Andrášik, Fraňo Rákocik, Čák Máték..." személyének, ténykedésének, de hagyatékának — nem elsorolásáig, de kisajátításáig. S ha nem így van, mit bizonyít a tény tagadása? Vagy a gusztustalan és visszataszító gyakorlat tankönyvektől, tudományos" munkáktól kezdve mondjuk a várak, kastélyok feliratainak eltüntetéséig? Az emlékművek megsemmisítésétől gyakori bemocskolásukig? Gátlások, gátlások, minden színben és nagyságban; és — alkalomadtán bővebben is kifejtem - gátlást érzek Kusý professzor úr tagadása mögött is. Persze, az egyedüli elfogadható végeredmény ebből a gondolatmenetből valamiféle elfogadható kiút felvázolásának a lehetősége kellene, hogy legyen. Ez a cél is nehezebb, mivel a dialógusok, hidak és egyéb közeledési elképzelések tucatjainak csődjét éltük már át. A szellemi-kulturális közeledés önmagában gyér reményekkel kecsegtet, mivel a gátlásokon kívül bőven át van szőve politikai és egyéb érdekekkel is. A szlovákság egyes csoportjainál a nyílt vagy látens magyar-(cseh-)ellenesség, sajnos, erősen a nemzettudat részévé vált. Ha most figyelmesen szemügyre vesszük a szlovákság nemzeti szárnyának jelenlegi kéréseit-követeléseit és összehasonlítjuk azokat, mondjuk, az 1848-as szabadságharot megelőző magyar követelésekkel (az osztrákokkal szemben), meglepő hasonlóságot tapasztalunk. Ha a jelenkori szlovákiai társadalmi mozgásokat európai összefüggésekben vesszük szemügyre, azt is ki kell mondanunk, hogy az itteni történések igencsak beillenek abba a kelet-európai eseménysorba, amely a totalitarizmus alól felszabadult vagy felszabadulóban levő nemzeteket, államalakulatokat jellemzi. Elmondhatjuk, hogy Szlovákia napjainkban megkésett reformkorát éli. Ilyen összefüggésben sok esetben érthetőek a napirendre került követelések. Mi a problémánk akkor mégis ezekkel a történésekkel kapcsolatban? Nagyon is alapvető. A problémák felvetése ugyanis anakronisztikus, 19. századi módszerekkel történik, tehát: kizárólagos (nemzeti megközelítésű) formában, érzéketlenül a környezet egyéb érdekeire és legfőképpen a fasiszta szlovák állam emlékével való, könnyen félreérthető kokettálásokkal. A régen meghaladott 19. század ütközik itt a 21. század elképzeléseivel, a sértett nemzeti öntudat a kitárulkozó racionális, közös útkereséssel. 1992, Európa egyesülésének küszöbén az öncélú bezárkózás egy kisebbfajta öngyilkossággal egyenlő. Ebben ráadásul az egész problémakör túlnő a nemzeti dimenzión és a szlovák nemzet ama tagjait is sújtja, akik ezzel az elképzeléssel nem értenek egyet. Végezetül: komplexus-gondozók, -továbbvivők, -megértők legyünk-e a jövőben, vagy megpróbáljunk kitörni ebből az ördögi körből? Folytassuk kisded játékainkat, egymás bosszantását, egymás bizalmatlan méregetését, a szerencsétlen vádaskodásokat? Itt rendszerint Fábry, József Attila nagy gondolatai következtek minden olyan elődöm esetében, aki a témáról értekezni próbált. Elvileg teljesen egyetértek velük; csakhát a világ, sajnos, nem mindig az elvi elvárásoknak felel meg, és az elmúlt évtizedek folyamán talán azt is megtanultuk már, hogy hidat sem lehet építeni úgy, hogy mindig csak az egyik oldaláról toldozgatják. Talán új véleményeket kellene e témakörben is megfogalmazni. Mi: igazunk, belső autonómiánk, szellemi érettségünk és értékeink tudatában próbáljuk meg újrafogalmazni és realizálni önmagunkat. A többségi nemzetnek pedig csak ajánlani tudjuk, hogy nézzen szembe őszintén, nyitottan önmagával. Csáky Pál A HÉT 5