A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
GONDOLKODÓ Másih történelem A parlament nemrégiben fogadta el a jóvátételi törvényt, a restitúciót, mostanság pedig a földtörvényről folyik a hosszú és meddő vita, s ahogy hallottuk, olvastuk, az egészet újra kell tárgyalni, mert valami hiba van a kréta körül. Az egész folyamat - a restitúcióról szóló törvény, valamint a földtörvényjavaslat — a politikai és társadalmi változások nyomán törvényszerű folyamatnak tekinthető, s ahogy olvastam - még a kárpótlási törvény vitája idején — mintegy 580 ezer személyt érint. Ilyen szempontból a földtörvénnyel kapcsolatosan nincsenek adataim... Az azonban más kérdés, hogy csak az 1948 utáni időket számíthatjuk; ami előtte volt az nem volt törvényellenes, mert csak egyszerű és általános jogfosztottságról, deportációról, vagyonelkobzásról és egyéb csekélységekről van szó... Arról, hogy "akkor'1, 1948 előtt egy nemzedéket analfabetizmusra ítéltek, a mostani "restitúció" megszövegezői és megszavazói nem hajlandók tudomást venni. Holott a szellemi-erkölcsi károk legalább olyan mértékűek voltak — ha nem nagyobbak -, mint az anyagiak. Mert, hogy ezek mérhetőek, míg amazok mérhetetlenek... A magamfajta kisebbségben élő ember csak bámulja ezt a nem mindennapi törvényhozói buzgalmat, amelynek nyomán ismét a kollektív bűnösség és elmarasztalás bélyegét sütötték ránk a parlamentben s a parlamenten kívül. Ha nem volnék túl az ötödik X-en, talán eszembe sem jutna olyan kérdés, hogy vajon mikor és milyen formában kerül - egyszer, valaha, valamikor - a csehszlovák parlament elé az itt élő magyar nemzeti kisebbség 1945-1948 között elszenvedett jogfosztottságának a kérdése?! Hogy, ha anyagi jóvátétel nem is következhetik - a halottak már nem követelnek semmit -, de egy fejbólintásnyi gesztust azért csak elvárhatnánk, merthisz az a három esztendő - meg ami utána maradt — nem volt ám díszfelvonulás! A történelem kegyeiből kiesve — nem most, hanem még a trianoni politikai elaljasulás idején - a szlovákiai magyarságra az 1945-ben elfogadott — még öt percet sem vitatkoztak felette, oly nagy volt az egyetértés - Kassai Kormányprogram szakasztottá rá a huszadik század egyik legembertelenebb törvényét. Annak minden következményével. A Kassai Kormányprogram és a csehszlovák-magyar lakosságcsereegyezmény megkötése között csak pár hónap a különbség. Ez utóbbit a párizsi béketárgyalásokon 1946. február 27-én írták alá. Az egyezmény 4.B cikkelye alapján kimondta "Csehszlovákia jogosultságát... 200 ezer etnikai magyar áttelepítésére Magyarországra". Az át nem telepített magyarok problémájának megoldását Dr. Clementis külügyi államtitkár 1946. szept. 16-án a békekonferencián mondott beszédében a következőkben fogalmazta meg: "A csehszlovák kormány nyugodt lelkiismerettel mérlegelheti e probléma megoldásának új módszerét." Az "új módszer" a kényszermunkára való deportáció és a reszlovakizáció lett. Hogy ennek milyen volt az akkori gyakorlata, eléggé közismert, s ma már elegendő hiteles dokumentum olvasható róla. Ám mindez, amiről ezek a ma már ismert dokumentumok hírt adnak, történt annak a humánus elvnek az alapján, amelyet ugyancsak Clementis doktor fogalmazott meg Párizsban, miszerint "a vonatkozó rendelkezés nem csak a szó szoros értelemben vett háborús bűnösök kitelepítésére jogosít bennünket, hanem mindazokra, akik bármilyen formában és már a háború előtti években aktívan részt vállaltak a köztársaság szétverésének előkészületeiből". Majd utal a bécsi döntés után kiadott "szép kiállítású" almanachokra, amelyek igen sok csehszlovákiai magyar életrajzát tartalmazzák. S Clementis szerint "Már ez a dokumentáció is feljogosította volna a csehszlovák bíróságokat, hogy szigorított, háború utáni büntető előírások alapján magyarok ezreit ítélje halálra, vagy súlyos börtönre." Amikor a fenti gondolatokat Clementis a békekonferencia tanácsa elé terjesztette, e sorok írója még nem volt tízéves, s az apját a párkányi öreg vágóhídból átalakított internálótáborban őrizték nemlétező bűnei miatt. Egyébként a deportációs "dekrétumunk" szerint egy Zlin-környéki faluba irányították volna, de húgom, aki alig múlt hatéves, vörhenybe esett, s ezt Soós Jenő doktor úr súlyos fertőző betegségnek minősítette - így a marhavagont megúsztuk. Ám az a több tízezer magyar, akiket holmi heveny ragályos betegség nem védett meg az elhurcolástól, bekerült a “transzfér-ba. Mert - ahogy annak idején a nagy Sztálin kijelentette - a nemzetiségi problémák megoldása csak vagonkérdés. Nem is hánytorgatnám én ezeket a csekélységeket, de ha már törvénybe iktatták az általános restitúciót, s folyamatban van a földtörvény-vita is a prágai parlamentben, gondoltam, felidézem ezeket az eseményeket. Már csak azért is, mert Václav Havel köztársasági elnökké választása után kötelességének érezte Bonnba utazni, s megkövetni az országból kitoloncolt szudéta-németeket, s azért is, mert a szlovák parlament hasonló módon járt el Szlovákiából kitoloncolt németekkel szemben. Mi meg csak bámultuk ezt a nagyvonalúságot és közben dolgoztunk, termeltünk búzát, neveltünk állatokat, elláttuk élelemmel az ország jelentős hányadát... A történelmi "pardon" helyett pedig egy minősíthetetlen nyelvtörvényt kaptunk. Ha az elmúlt évtizedek történéseit számba veszem, azt is gondolhatnám az egészről, hogy ez is egyféle "kárpótlás"... Mert, ugye, lehetett volna sokkal rosszabb is... Gál Sándor Fotó: Krascsenits Géza 4 A HÉT
