A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
ÉGTÁJAK ahogy tudunk, vagy ahogy merünk Születésnapi beszélgetés Mács József íróval- Sokat gondolkoztam már azon, miért ez a nem túlságosan kerek hatvanadik életév az, amikor szinte egyetlen jelesebb egyénről sem feledkezünk meg. Minek köszönhető, hogy éppen ezt a születésnapot ünnepeljük? Annak csupán, hogy egybeesik a hivatalos nyugdíjkorhatárral? Ha igen, akkor túl sokat nem jelenthet egy ember életében, elvégre nem a kor, az évek száma a döntő, hanem az, ami életben, tapasztalatokban mögötte van. Lehet, hogy épp itt kezdődik a bölcsesség kora, az alázatos és megértő tűnődések kora, melyben az ember fokozatosan levetkezi a világ és önmaga hiúságait, messzebbre néz és messzebbre lát. Talán ezért is szeretném, ha élete legfontosabb tapasztalatairól vallana most. — Nagyon nehéz az elmúlt évtizedekből kiszűrni a valós komoly tapasztalatokat. Az ember általában egyféleképpen vonja le a tapasztalatokat az eddig megélt életéről, s mivel az életet újra nem lehet kezdeni, azzal az életével kell megbékülnie, amelyet leélt. A tapasztalatot én csak úgy próbálhatom kiszűrni éveimből, hogy mennyivel lennék elégedettebb, boldogabb, ha másféle bőrbe bújtatott volna a természet, s ennek következtében simulékonyabb tudtam volna lenni a mindenkori hatalommal szemben. Azt hiszem, ha ezt az utat választottam volna, ez lett volna az ún. sima út, a családom számára, annak békessége számára is a legkedvezőbb út. De nem hiszem, hogyha úgy éltem volna, most azt vonhatnám le következtetésül, hogy boldogabb vagyok, mert senkivel összetűzésem nem volt. — Mit ért Ön azon, hogy összetűzés a hatalommal? — A mindenkori hatalomnak van egy politikája, ennek a politikának pedig van egy kiszolgálása. Ez a kiszolgálás lehet feltétlen kiszolgálás és lehet szembenálló kiszolgálás... Arra gondolok itt, amit Illyés Gyula is megírt egyik versében, hogy aki az elmúlt évtizedekben itt élt, az ilyen vagy olyan formában, de egyik alkatrésze is volt ennek a hatalomnak, akarvaakaratjan. — Úgy gondolja Ön, hogy ezt az elmúlt negyven évre visszatekintve is elmondhatja? Mert bennem az utóbbi hetekben-hónapokban gyakorta tolul fel egyfajta furcsa szomorúság amiatt, hogy a mi ötvenes éveink hűséges tükre már nem készül el soha... Magyarországon az ötvenes évek valóságának művészi feltárása elkészült még a Kádár-érában, tehát még "rendszeren belül" értelmezték ama kort, a mi szlovákiai magyar irodalmunk meg mindig a szlovákiai magyar sorsregény megírásával birkózott, ami a második világháború utáni kitelepítés és jogfosztottság története lett volna, s közben az ötvenes évekről teljesen megfeledkeztünk. Az elmúlt másfél év tapasztalatainak birtokában pedig már nem írható meg az a történet "rendszeren belüli" hitellel, így aztán kiszolgálás és kiszolgálás közti különbséget is nehéz ma árnyaltan megfogalmazni.- Én fiatalon, amikor a szlovákiai magyar közéletbe belecseppentem, nem azt az utat választottam magamnak, amely sima, tehát töretlenül vezet a pozíciószerzés felé, mert ez az állandó rábólintást jelentette volna. A hatalom nem szerette azokat az embereket, akik gondolkodtak is akkor, amikor cselekedniök kellett volna... Bár a kezdeti években, az ötvenes évek legelején én magam is ilyen cipőben kezdtem járni, megcsináltam, amit mondtak, amit elvártak tőlem, s most már azokért az időkért csak azt tehetem, hogy szánom-bánom őket. Mi akkor rendkívül nagy naivitással és felkészületlenül csöppentünk bele a csehszlovákiai magyar újságírásba és irodalomba, ma már így indulni sem lehetne. Lázas, sietős korba születtünk bele, s szemközt a jelennel alig tudtunk valamit arról, mi van a hátunk mögött. Akik akkor jelentkeztek, nem is tudták, hogy Fábry Zoltán van, hogy létezik valahol és jelent valamit. Jóformán semmit nem tudtunk az első köztársaság irodalmáról sem. Aztán ahogy elkezdődött a menetelésünk, úgy tekintettünk mind nagyobb kíváncsisággal vissza a mögöttes dolgokra. Ez a nemzedék, de én magam is, mintha az időt valahogy a saját megélt életéhez szabta volna. Menet közben aztán az ember hol eltávolodott kissé a hatalomtól, hol visszatért hozzá. Ha én ezt a nagy életvonalat meg tudnám írni egy regényben! Azt, hogy még az a típusú ember is, mint én, a szembenálló, egy-egy elrúgás után arra kényszerült, hogy visszatérjen, azt bizonygassa, ő nem annyira ellenség, mint hiszik róla, ha azt akarta, tovább már ne rugdossák...- Az ötvenes évek nagy dilemmáinak regénye talán éppen az 1969 óta eltelt húsz konszolidációs esztendő alatt születhetett volna meg. Napjaink könyvkiadása azonban azt mutatja, ilyen mű nem volt és nincs is az írók asztalfiókjában, ugyanúgy, ahogy a 68-at követő időszak regénye sem íródott meg. Sok író panaszkodott, hogy megvonták tőle a publikálási jogot hatvankilencet követően, a gondolkodás és az alkotás azonban semmiféle hatalmi eszközzel nem tiltható le. ön szerint miért nem születtek ilyen művek?- Én 1964-ben írtam meg az Adósságtörlesztés c. regényemet, harminchárom éves koromban, ez a regény négy évig nem jelenhetett meg. Egyszer visszautasították, én akkor beláttam, hogy amíg valamilyen fordulat nem lesz, a regényem meg nem jelenhet. 1968 teremtette meg ezt a kedvező feltételt. A kérdésre pedig azt válaszolhatom: senki sem akar a fióknak írni. A fióknak-írást a mindenkori társadalmi viszonyok kényszerítik rá az íróra. Egyetlen alkotó sem teszi meg szívesen, hogy az elkészült művét bedugja az asztalfiókba, ahelyett, hogy kiadva látná.- Ha szó szerint veszem — tudniillik azt, hogy a mindenkori társadalmi helyzet kényszeríti rá az írókat, hogy az asztalfióknak írjanak —, akkor ez azt is jelentheti, hogy a konszolidáció húsz esztendeje nem kényszerítette rá a csehszlovákiai magyar írókat az asztalfióknak-írásra, vagyis: amit megírtak, az meg is jelenhetett.- Hát az attól függ, hogy mit írtak. Ha olyat, amit a kiadó vállalni nem mert, az maradt az asztalfiókban.- Éppen ezt hiányolom, hogy nincs ilyen mű, nincs ilyen szépirodalmi alkotás. Nincs mit kiemelni a fiókból és kiadni.- Én megint a saját példámból indulok ki. Amikor jött a 68-69-es összeomlás, akkor bennem nagyon felmelegedett egy téma az ötvenes évekből. Újságíróként jutottam hozzá ehhez a történethez, Árvában. Ott találkoztam egy olyan propagandistá-
