A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
val, aki az ötvenes évek elején a pártfőiskolán volt előadó, s amikor lányanyaként szült egy gyermeket, a párt kiközösítette őt. Rettenetesen nagyot csalódott, megjárta a maga poklait... Az ő történetét írtam meg a Magasság és mélység című regényemben. Megrázó volt a sorsa, kirakták a politikai iskolából, kidobták a szállásáról, egy pap fogadta be őt, segített neki. A hetvenes évek elején megírtam ezt a regényt. A lektorok figyelmeztettek, nagyon veszélyes ez a téma, de az 1973. évi kiadói tervbe bevették. A Nő c. hetilap elkezdte folytatásokban közölni, de három rész után letiltotta a pártközpont, engem pedig kizártak a pártból. — önt tehát nem a nagy tisztogatás során zárták ki a kommunista pártból? — Nem. Én azt harmadfokú pártbüntetéssel megúsztam, mert fellebbeztem és bizonyítani tudtam, hogy az ellenem felhozott vádak nem igazak. Hetvenháromban aztán, a regényem kapcsán a pártközpont ellenőrző bizottságának elnöke, šalgovič megfenyegette a Csemadokot, hogy ha nem zárnak ki, feloszlatják a Csemadok pártszervezetét, mint jobboldali szervezetet. Annak a következményeit pedig senki sem merte vállalni. — Hadd kérdezzem meg, bár kellemetlen: ha végig kellett csinálni egy ilyen kizárási cirkuszt, és nyilván látta Ón is, hogy az eredeti kommunista eszmék már sehol nincsenek, mégis mi indította arra, hogy foggal-körömmel harcoljon a kizárás ellen, ragaszkodjon ehhez a párthoz? — Azért, mert csak a párton belül lehetett harcolni a nemzetiségi jogokért és a nemzetiségi jogok megsértése ellen. Végső soron: az ember nem akarta hagyni, hogy bebizonyosodjon az, amivel vádolják; ez a 68 utáni helyzetet is jellemzi. A Husák- Bilak-féle politika felállított egy ellenforradalmár teóriát, s makacsul küzdöttek azok ellen, akik azt állították, hogy nerrí volt itt ellenforradalom. Számukra 68 után is azok voltak a jók, akik rólunk világgá kiáltották, hogy igenis, ellenforradalmárok voltunk, meg akartuk dönteni a fennálló rendszert. Húsz éven keresztül az idegesítette legjobban a hatalmat, hogy ez a majdnem ötszázezer pártból kizárt ember változást akart, de nem ellenforradalmat. — Tehát azt is mondhatom, hogy ez a félmillió pártból kizárt ember továbbra is ragaszkodott a párthoz, mert úgy tartotta, politizálni csak ezen a párton belül lehet, s ezért is igyekeztek sokan visszakerülni a tagok soraiba. — Más lehetőség akkor nem volt, csak a párton belüli demokratizálódás, a viszonyok javítása. Azt hiszem, igen-igen keveseknek fordult meg a fejében, hogy ilyen gyorsan meg fogjuk élni azt, amit megéltünk 1989. november 17-én. Álmunkban sem gondoltunk rá. — Pedig 1989 júliusában a párizsi Svédectví c. cseh emigráns lapban Tigrid szinte az egész forradalom forgatókönyvét megírta... S akkor már itthon is látható volt, hogy az utolsókat rúgja a hatalom... — De ez a hatalom nagyon ügyelt arra, hogy egyetlen láncszeme se pattanjon el. Még akik megbetegedtek, azok sem hagyhatták el a helyüket, nehogy megbomoljon az az egység, amelyet 68 után teremtettek meg, s nehogy az ún. ellenforradalmárok bekerüljenek a soraikba. — Engedjen meg egy ünneprontó és indiszkrét kérdést: aláírta ön a Charta 77 elleni írószövetségi tiltakozást? — írószövetség? Erről én nem tudok. Nem emlékszem, hogy ilyesmit aláírtam volna... Azt sem tudom, hogy volt ilyen tiltakozás... — Sokan mondják most az egykor kizárt párttagok közül, hogy azok, akik a konszolidációs években tagjai voltak a pártnak, mi mindent tettek, holott ők is kiszolgálták volna a hatalmat, ha sikerül visszakerülniük... — Ezt ismerem, ez a párttagok elmélete. — De amit én kérdeztem, az engem zavar, holott én soha nem voltam tagja a kommunista pártnak, mert nem léptem be, amikor lehetőségem nyílt volna rá. És nagyon sok tehetséges embert ismertem, aki szintén nem lehetett párttag. Sokan nem futhatták ki magukat, bár eszük volt hozzá, nem kerülhettek pozícióba. Egyáltalán: párttagok csak nagyon kevesen lehettek. Miért, hogy mégis azok voltak a legsértődöttebbek, akiket kizártak a pártból? ők már tudták, mit veszítettek? — Mondtam már és hadd térjek vissza rá újra: itt volt a hatalommal való szembefeszülés, s aztán ennek a pártra való hivatkozással történő megtámasztása. A hatvankilences rendkívüli szlovákiai pártkongresszusig 13 magyar tagja volt a KB-nak, akkor a számuk négyre csökkent. Én akkor írtam a Hétben, a Fórumban egy cikket, amelyben ezt keményen kifogásoltam és fölvetettem, hogyha ez a párt nem tudja megoldani a nemzetiségi kérdést, akkor legyen úgy, mint az első köztársaságban volt... Megjegyzem, föl lehet ezt fogni úgy is, hogy ez a Mács szaporítani akarta a kábétagok számát ahelyett, hogy a párt megsemmisítésére törekedett volna... Azt javasoltam, legyenek nemzetiségi szekciók és azok intézzék a nemzetiség ügyeit. Aztán nemsokára eljött a Csemadok KB ülésére az első titkárnak megválasztott Husák, aki reagált a cikkemre. Tehát őt tájékoztatták a Hétben megjelent írásról és hivatkozott is erre-arra, de nem nagyon tehetett semmit, mert én akkor éppen a pártra és annak határozataira való hivatkozással bástyáztam körül magamat. Ez volt a taktikánk, de hát másba kapaszkodni nem lehetett. Hisz csak "belülállóként" lehetett fellépni e dolgok ellen. — Kisebbséginek lenni mindig egy kis ellenzékiséget is jelent. Kisebbnagyobb megpróbáltatásokkal. Önnek ebből is, abból is jutott. Jó ez, vagy rossz? — Többnyire szemben álltam... Ennek köszönhetően van egy asztalfióknak írt regényem, amelyet most szeretnék elővenni, felfrissíteni. — Megírható most újra a Magasság és mélység? — Hát én erre már megkaptam az alkotószabadságot is. Nyugdíjas éveimet ezzel a regénnyel kezdem. Azt hiszem, jobban megírható, mint megírtam, mert azt kell megírnom, mennyit jelent a mindenkori hatalom számára egy parányi bogár, az ember, akire, ha neki úgy tetszik, bármikor rátapos. — S mit írna még meg szívesen? — Hogy mit? A Biblia témáival válaszolnék, mert kisebbségi szempontból nagyon érdekes és tanulságos lehetne a tékozló fiú története, vagy a Káin és Ábel is... — Erőt, jó egészséget, jó tollat kívánok hozzá. Isten éltesse! N. Gyurkovits Róza Fotó: Prandl Sándor
